Előítéletekről szó sincs, egyszerűen van egy határ, amikor úgyse fogok belehallgatni, és kész. Itt van, ugye, már mióta, ez a kardigán. Mindenki huszonkét éves meg huszonhárom, teljesen svédek, ilyenkor kaparja magát a felszínre az Ace Of Base. Még előttük az egész, de azért biztos, ami tutkó, már kiszippantják a magukét. Akár a kifutás előtti Das Boot, tetőtől talpig derű plusz remény.
Különben is. Nekem ne írjanak a kritikák ilyet: "Alkoholmentes Deee-Lite-Blondie-Sundays-koktél", és a dalfőnök Peter se mondja, hogy a pop és a Beatles, amúgy viszont heavy metal-fan, és "a Panterával kúrálja magát, ha baj van". Mert nincs baj, mi volna, a Cardigans az első zenekar a holdon, és ez több, mint cím.
Nem fognak ezek velem pöcsölni, dafke meghallgatom - ekképp gondoltam. Baktatok haza a koronggal, erős koncentrálás, rálövöm magam így mentálisan, már csak a családnak kell majd beadni valami mesét. Kész. Menet közben nincs megállás, hadd szóljon.
A többire nem emlékszem.
Ami úgy volt, hogy először csak egy madár, aztán a gitárok is, olyan latin, és akkorra odaért Nina. Nina szőke és énekesnő, talán csinált velem valamit, de nagyon jólesett, biztosan. Igen, és a gyerek meg ránk nyitott, hogy mi ez?, de akkor már nem otthon voltam, vagy nem én voltam otthon. - Most már úgyis mindegy, elmondom, hogy jutottam ide... - amire pedig azt felelte Nina, hogy már megint mindent félreértek, ez csak egy mese, és ő csak egy énekesnő, ne legyek gyerek. Értettem. És akkor elkezdtem magam tapogatni, meg tollakat tépkedni a szárnyamból, ott voltam a markomban, teljesen összementem. Nina, Nina - ordítottam -, engem vigyél fel a padlásra, de elnyomott egy Capri-orgona.
Kisfiam, ne repülj olyan magasra, intett az édesanyám, de akkor már túl voltam. Csak az ücsörgés a lemezjátszó előtt, darab szar, ahogy idejutottam, az meg úgyis mindegy; kicsit alábújni: kardigán.
F. D. J.
first band on the moon, Stockholm Records
