Interjú

„Több zenekar lesz”

Horváth Renátó, Budapest Showcase Hub

Zene

Másodszor rendezik meg a Budapest Show­case Hubot (BuSH), amit harminc évvel ezelőtt minden bizonnyal kelet-európai könnyű­zenei seregszemlének neveztek volna. De míg harminc évvel ezelőtt az ún. szakma legyintett volna egy ilyen eseményre, most az érvényesülés egyik lehetséges útjának tűnik. A BuSH egyik alapítóját a részletekről kérdeztük.

Magyar Narancs: Ha egy idősebb szórakoztatóipari szakembert a showcase jelentőségéről kérdeznénk, nem biztos, hogy tudná, miről van szó. Hogyan magyaráznád el neki?

Horváth Renátó: Minden iparágnak vannak olyan eseményei, ahol a szereplők találkoznak, hogy személyesen is megismerjék egymást, üzleteket kössenek. A showcase is ilyen: zenekari mustra, leginkább abban tér el egy hagyományos expótól, hogy a konferenciák és work­shopok mellett esténként koncertek is vannak. Alapvetően szakmai rendezvényről van szó, de az esti programsorozat ugyanolyan nyitott, mint egy fesztivál.

MN: A BuSH kifejezetten Kelet-Európára fókuszál. Szándékosan szűkítettétek le a kört?

HR: Mivel egy-egy ország nagyon kicsi – az átlag amerikai nem is nagyon tud különbséget tenni például Csehország és Magyarország között –, hatékonyabb a régiót egyben bemutatni, hiszen a nagyobb merítésből jobb minőséget lehet kihozni: minden országban van nyolc-tíz kiváló zenekar, és ha minden országból a legjobbak jönnek, azon mindenki csak nyerhet. Ráadásul korábban kevésbé volt jellemző, hogy ezek az országok együttműködtek volna, noha ez lenne a közös érdek. Egy ilyen találkozó mindenképpen jó arra, hogy a régión belül megismerjék és segítsék egymást az iparági szereplők, például a cserekoncertekkel.

MN: Valóban meg akarják ismerni egymást? Ki hívna ide egy cseh vagy észt zenekart, amikor a tehetséges, de ismeretlen hazai együttesekre sem lehet a népet bevinni.

HR: Akkor is meg kell próbálni. A cserekoncertek nyomán egy zenekar tud közönséget építeni hazai pályán kívül is. Lehet, hogy ha előzenekarként lép fel, legfeljebb tíz ember kíváncsi rá, de ha megfogják ezt a tíz embert, legközelebb már többen lesznek kíváncsiak rájuk, és ideális esetben önálló koncertjük is lehet, fesztiválra hívják őket. Igaz, hogy idehaza még nagyon sokakban működnek a régi sztereotípiák, mondjuk, egy szlovák vagy egy román együttessel szemben. De ez leomlófélben van, hiszen ezek a zenekarok is angol nyelvű számokkal érkeznek, és egyáltalán nem az a döntő, hogy milyen nemzetiségűek. Már régóta látom, milyen jó kis zenekarok vannak a szomszédban; a BuSH koncertjeivel ezt is szeretnénk reprezentálni.

MN: De nem éppen ettől esélytelenek ezek a zenekarok Nyugaton? Ott is hasonlóan jó zenekarok vannak „nemzeti sajátosságok” nélkül.

HR: Ez kétségtelen. Noha senkit nem akarunk lebeszélni a nyugati karrierről, tudomásul kell venni: egy kelet-európai együttes számára reálisabb cél, hogy előbb a szomszéd országokban próbálkozzon, és csak azután tekintsen messzebbre.

MN: Elnézve a BuSH magyar fellépőit – Ivan and the Parazol, Middlemist Red, Blahalousiana, Qualitons stb. – szó sincs kezdő zenekarokról. Miért éppen őket választottátok?

HR: Szavazós-jelölős rendszerünk van. Ez úgy néz ki, hogy minden részt vevő országban alakul egy koncertszervezőkből, producerekből és újságírókból álló csapat, amely tíz zenekart javasol. Az így összeállított listákat megmutatjuk a partnereinknek, és a végén egy nagy, közös szavazás dönt arról, kik legyenek a fellépők.

MN: Kik a partnerek?

HR: Kelet-európai koncertügynökségek, ki­adók, zenei lapok. A háromnapos rendezvényen négy helyszínen (Akvárium, Kuplung, Robot, Instant) több mint harminc zenekar lép fel, és nem csak a környező országokból. A rendezvénynek fehérorosz, litván és ukrán résztvevői is lesznek. Tavaly elsősorban a szakmai programok voltak sikeresek, és ugyan a koncerteket is sokan látogatták, egyértelmű, hogy ezt a vonalat kell fejlesztenünk. Ezért lesz több zenekar, és ezért próbálunk nagyobb hangsúlyt helyezni a közösségépítésre. A tavalyi BuSH-on is egymásra talált egy csomó zeneipari szereplő, ezért tudtak lekötni turnét a régióban, vagy zenekart idehozni. Egyértelműen kialakulni látszik egy hálózat, ami remélhetőleg az idén bővülni fog.

MN: Ezt hogyan képzeljük el a gyakorlatban? Ha például van egy zenekarom, akkor menjek el ezekre a koncertekre, és osztogassam a névjegykártyámat?

HR: A szakmai fórumokon erre is lehetőség van, a koncerteken inkább a kötetlenségen van a hangsúly. De az idén lesz olyan programunk is (Gran Turismónak neveztük el), amelynek során koncertszervező és sajtóügy­nökségek állnak az érdeklődők rendelkezésére ún. speed meetingeken. Olyan 5–8 perces beszélgetéseken, amelyek során bárki előadhatja az elképzeléseit. Például valaki szeretne egy lengyel és balti turnét, mert van már két meghívása, és azt bővítené. Ha reálisak az elképzelések, a további együttműködés sincs kizárva, az esti programokon pedig folytatódhat a „kapcsolatépítés”. Ne feledjük, a zene­iparban – különösen a kezdeti lépéseknél – szinte minden a személyes „varázson” múlik; valahogy meg kell győznöd az illetékest, hogy a te zenekaroddal érdemes foglalkoznia.

MN: Folyamatosan a zeneipart emlegeted, de Magyarországon mintha egy „párhuzamos univerzum” lenne a szórakoztatóiparon belül. Azt látni, hogy állami pénzek nélkül gyakorlatilag megszűnne a magyar show-business. Az NKA-nak és a Hangfoglaló (korábban Cseh Tamás) programnak köszönhetően kezdő vagy már befutott, de a mainstreambe nem sorolható hazai együtteseknek is jut valamennyi, ám ez elenyésző ahhoz képest, amit egyéb szórakoztatóipari eseményekre, például falunapokra költenek. Hogyan tudnátok jobban érvényesíteni az érdekeiteket?

HR: Tény, hogy ez a szakadék létezik, és az is tény, hogy nem akarunk ebbe belefolyni. Úgy véljük, a hazai zenekarok számára elsősorban a külföldi koncertezés lehet a menekülő útvonal. Igaz, hogy jó néhány szomszédos országban meg tudnak élni olyan zenekarok, amelyek nálunk nem, de ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni. Annyit tehetünk, hogy a szomszédos országokra potenciális piacként tekintünk, és megpróbálunk bejutni oda. Nyilván nagy kérdés, hogyan lehetne ezen nálunk változtatni, de ez olyan összetett probléma, amelynek a megoldása nem néhány kiadó és együttes összefogásán múlik. Magyarországon jelenleg pár ezres közönség van, amely azokra a zenekarokra vevő, amelyekkel mi foglalkozunk. Ebből kell kiindulni és ebből kell építkezni.

MN: Érdemes ma egyáltalán Magyarországon popzenével foglalkozni?

HR: Aki ebből akar megélni, annak nem tudok mit mondani. Korábban én is menedzseltem együtteseket, de pont azért hagytam abba, mert láttam, hogy egy zenekarra építve csak az illúziókat lehet kergetni. Ma még inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnik nulláról elindítani egy zenekart, és eljuttatni olyan szintre, hogy az mindenkinek rentábilis legyen. Ennek ellenére emelem a kalapom azok előtt, akik belevágnak ilyesmibe, de a mi rendezvényünk elsősorban azoknak segíthet, akik reálisan mérik fel a helyzetüket.

Névjegy

2007-től dolgozik a zeneiparban, a Realistic Crew menedzsere volt, majd a Fourty
Ma­nage­ment munkatársaként dolgozott olyan hazai előadókkal, mint a Žagar, a Volkova Sisters, a Jazzékiel, DJ Bootsie, Shell Beach stb. 2012-ben Salamon Gergővel megalapította az Eastaste Musicot, ami kimondottan kelet-európai zenekarok dalainak film- és reklámfelhasználásával foglalkozik. Az ügy­nökség közel 300 zenekart képvisel.

 

Neked ajánljuk