„Különleges kapcsolatom van a magyar jazz képviselőivel, nagyon sokat játszottam például Vukán Györggyel, Gárdonyi Lászlóval, és Kőszegi Imrével közös lemezünk is volt, Szakcsi Lakatos Bélával és még nagyon sok zenésszel dolgoztam együtt” – mondta lapunknak a művész a fellépése előtt. Persze nem vártunk tőle hazafias szólamokat, de volt azért egy kis huncutsággal kevert büszkeség az arcán, amikor azt a számát konferálta, amit a Krakkóból Zakopanéba vezető kanyargós út inspirált. Namysłowski az egyik első jazzmuzsikus volt a vasfüggöny mögül, aki kijutott Nyugatra, egyenesen Amerikába. Élt is ott egy ideig, és amikor hazaköltözött, fedezte fel Zakopane és a Tátra vidékének népzenéjét.
„Az első modern együttesem a Jazz Rockers volt. Nem volt köze a rockzenéhez: főleg az én számaimat játszottuk Horace Silver szerzeményei mellett. Ebben az együttesben Michał Urbaniak még csak tenorszaxofonon játszott. Aztán két évig Amerikában éltem, és a rádióból csak a jazz-rock és a fusion dőlt, nem volt semmi más. Teljesen feltöltődtem ezzel a zenével, úgyhogy amikor hazaköltöztem Lengyelországba, megalapítottam az Air Condition nevű zenekart. Ez fusion volt, de elég hamar ráuntam. Ezután szerettem bele a népzenébe, egy góral együttessel jöttem össze, velük játszottunk. Ez is hirtelen jött szerelem volt, nagyon sokat koncerteztünk, két lemezt vettünk fel. Bejártuk egész Európát, jártunk a tengerentúlon, még Mexikóba is eljutottunk. De aztán ez is kihunyt egy idő után” – emlékezett vissza.
A magyar rajongók irigykedve figyelték a lengyel jazzéletet a hátizsákos Varsói Jamboree-re vonatozások kora, vagyis az 1970-es évek óta. Lengyelország valóban nagyszerű dolgokat produkál az európai színtéren, sőt világszinten képes észrevétetni magát. A budapesti Lengyel Intézetnek hála, mi sem maradunk le semmiről, Namysłowski mellett még négy zenekart léptettek fel a mostani – immár ötödik – jazzfeszten, melynek előzményei is szerteágazóak. De amikor Namysłowskitól azt kérdeztem, hogy mitől ilyen különleges a lengyel jazz, meglepő választ adott: „Nem vagyok biztos benne, hogy létezett eddig erőteljes vagy különleges lengyel jazz, de azt gondolom, hogy a nagy kiugrás hamarosan bekövetkezik. Elképesztő mértékben jönnek fel a tehetséges fiatalok. Régóta tanítok, és el sem hiszem, hogy mennyi tehetség van. Úgy vélem, ők fogják igazán különlegessé tenni a lengyel jazzt.”
Ezt bizonyítandó Namysłowski négy fiatalabb társával érkezett, akikkel már egy ideje együtt játszik, bár nem feltétlenül állandó felállásban. (Ezzel volt magyarázható a komikus tévesztés, hogy Sławek Jaskułke ült a zongoránál, de helyette egy régebbi zongoristája, Sławomir Kulpowicz nevét konferálta fel.) „Általában állandó a kvintettem, régóta játszunk együtt, de természetesen vannak cserék, helyettesítések, mert mindig elengedem a zenészeimet, ha fontos dolguk van. Viszont Jacekkal ezt nem tudom megtenni – mondta Namysłowski a fiára utalva. – Egyébként is kevés a pozanos, ez egy elég ritka hangszer, de olyat nem is találnék, mint amilyen ő.”
A koncerten az „eltévesztett” Jaskułke mellett valóban Jacek – aki már saját zenekarával is járt nálunk – jelentette azt a pluszt, amellyel Namysłowski nemcsak a fiatalok rátermettségét tudta demonstrálni, de időtálló szerzeményeinek árnyalt megszólaltatását is, mert ne feledjük: a szaxofonos szerzőként már régóta klasszikus.
„Vegyesen játszunk mostanában a fellépéseken régi és új számaimból, de azért elsősorban újakat. Nem vagyok hajlandó játszani a Kujawiak Goes Funkyt, sem a Schmalztangót, sem a Winobraniét, de lassú Western Balladot igen” – mondta a repertoárról, és a Świr Na Lewo, Świr Na Prawo című száma mellett éppen ez volt a BMC-beli gálakoncert fénypontja. Közben úgy tűnt, hogy a 78 éves mesternek már nemcsak a szólók számítanak, de az is, hogy szinte karmesterként vezesse zenekarát. Mintha a múltból a jövőbe tartanának.
Budapest Music Center, november 9.
