Zene

Emlékeznek még a rendszerváltásra? Voltak annak mindenféle következményei, szült az egy csomó várakozást, egyebek mellett filmes természetűeket is.

Adva van egy politikától sújtott, ellehetetlenített operafilm, mely lassan olyanná válik, mint O. J. Simpson gyilkossági ügye az esküdtszék tagjaival; nincs élő ember, aki ne hallott volna már róla.

E tárlatot azon kedves olvasóknak ajánlom, akik érdeklődést mutatnak még a képzőművészet fent említett tradicionális műfaja iránt, s kissé ráunván az önnön társadalmi szerepével, kontextusával, intézményrendszerével elfoglalt meta-művészetre, néha festményszerű festmények fölött is szívesen elméláznak, félretéve egy időre azt az ezernyi nyomasztó (főleg anyagi természetű) gondot, melynek tudatosítása nélkül felelős művész manapság hozzá sem fog az alkotáshoz.

2003 nem Orwell, hanem a Mátrix éve, mint kislányomtól megtudtam. Na most, ha valaki a serdülő gyerekét a Terror Háza kiállításán keresztül szeretné bevezetni Orwell világába, hát éppen próbálkozhat. Hasonló lesz a serdülő gyermek élménye, mint a multiplexben nézett Mátrix után. Miért a multiplex hasonlat meg a Mátrix-fíling? Azért, mert a Terror Háza (Múzeum) egyáltalán nem múzeum, hanem inkább posztmodern kultipláza.

Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.

Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.

Irodalmunkban felütötte fejét (mit felütötte, dúl) a gerlóczymarcizmus. Elmagyarázom. Gerlóczy Márton elsőkötetes érettségiaspiráns azt nyilatkozta pár hete, hogy őt nem érdekli, hogy mit beszélnek a kritikusok könyvéről, azt üzeni nekik, hogy ő Gerlóczy Marci, aki szeret írni, és kész. És ez így rendben is lenne, csak az a kérdés, hogy mi, olvasók hogyan jövünk itt a képbe, miért kell a nyilvánosság elé tárni Gerlóczy Márton magánjellegű perverzióit, magányos örömszerző tevékenységét. Pedig ha Gerlóczy pár kilométert visszavenne az arcából, és kicsit odafigyelne a szövegére, akár még jó könyveket is írhatna egyszer, nem kizárt, hogy tehetséges.

Három-négy film egy oldalpáron, rövid tartalom, egy-egy jellegzetes kocka - ötven évet pergetünk végig egyetlen nagy, összevágott dokumentumfilmként a két kezünkben. Emlék, emlék, hatvanas-hetvenes évek, Schirilla hosszú futása Gazdag Gyulától, Sára Sándor Vízkeresztje, Zolnaytól a Fotográfia, sorolhatnánk persze, és föl is merülhetne, hogy mikortól már és meddig még dokumentum a dokumentum, hol metsz bele a játékfilm amúgy is többek között éppen felé terjeszkedő határaiba. Szó van erről is természetesen, mert a filmleírásokat többek között erről is töprengő tanulmányok kísérik, a frappáns és pontos korszakoló bevezetőkről nem is szólva.

Még mindig mérhetjük hónapokban az eltelt időt az óta a néhány év óta, amikor a Tilos Rádiónak nem volt hullámhossza az éterben. Úgy hírlik, hogy felbukkantak akkor is itt-ott kalózadók - mondják, hogy Pécsen történt például efféle nekivetemülés. Az egyetlen, jelenleg is zajló történet ezek közül, amelynek valódiságát sokadmagammal együtt személyesen is tanúsíthatom, és immár nyilvános bizonyítást is nyert, mégpedig dokumentumfilm formájában, a Tordas Rádióé.

Adarab műfaja kamaraopera. Színtere egyetlen szoba, s a négy énekes szereplőn kívül csupán táncosok népesítik be (egy rövid jelenet erejéig) a teret. A teret, amely Csikós Attila se nem túl szép, se nem túl eredeti, de korrekt munkája. A rendező, Szikora János és csapata realista, nagypolgári környezetben ábrázolja hőseit. Nappali, ebédlőasztal székekkel, olvasófotel, ágy, kisasztallal. Seszínű, fekete-fehér világ. A szobát szemből színpadnyílásnyi nejlonfüggöny határolja, melyet a főhős a darab elején széthúz, s mely az opera végén magától összezár. Kukucskálunk tehát, s azt kapjuk, amit vártunk;

Ha az olvasó arra a személyre kíváncsi, aki végigbeszéli mind a kilenc fejezetet, akkor ifjúkori önarcképének fogja tekinteni a TündérVölgyet, ha viszont azok a személyek és helyszínek keltik fel az érdeklődését, akiket-amiket az elbeszélő észlel (illetve a szerző megörökít), akkor a Kádár-korszak hétköznapjairól szóló, részletekben gazdag csoportképre bukkan. Mindkét értelmezés kézenfekvő, de mindkettő figyelmen kívül hagyja a könyv legfontosabb jellegzetességét, a költői fikció erőteljes jelenlétét, folyamatos alakító munkáját a nyelvezetben. Az emlékezet, amelynek működését három és fél száz oldalon át kísérhetjük figyelemmel, nem tényfeltárás, hanem a poézis szolgálatában áll, nem visszaidéz, hanem teremt. Jogos büszkeséggel mondja az elbeszélő a 39. oldalon: "Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom."

Mint a szomszédos interjúból (és pláne ebből a szép, színes filmből) kiderül: a tizenkét éves rendezőnőt, noha akkor még nem volt rendezőnő, rabul ejtették a bikák - azóta viadalból van a lelke. S most megmutatja, leláthatunk a fenekiig: műbalhé az egész, úgy, ahogy van, műbika, s bár több mint két óra hosszáig forog, engem hamar ledobott.

Aföldi paradicsom márpedig létezik. Megtalálni sem különösebben nehéz, elvileg: ott van a sarkon túl - csak sajna mindig egy másikon túl. Mario Vargas Llosa új regényében két paradicsomhajhász "sarkkutató" életét írja újra: Flora Tristánét és unokájáét, Paul Gauguinét. Florita sanyarú gyerekkora és egy elhibázott házasság tanulságait leszűrve a női jogok szószólója, az elnyomottak felemelkedésének ideológusa és aktív szorgalmazója lett élete utolsó, 1844-es évére. Komoly agitprop tevékenységet fejt ki Franciaország nagyvárosaiban, gyűléseket szervez, bizottságokat próbál kovácsolni, pénzt gyűjt a Munkásszövetség című, bőszen osztogatott könyvében kifejtett stratégia megvalósítására. Sokszor kiábrándító persze a munkások bárgyúsága, agresszivitása, gyávasága, de a félvér spanyol-francia Andalúzka kitart álmai mellett. Többször lemond a nyugodt élet, a (leszboszi) szerelem ígérte boldogság lehetőségéről azért, mert nem képes beérni saját jólétének tudatával: szolid forradalmári hévvel szerényen az egész emberiségét szorgalmazza.

Ezekben a napokban több forrásból is értesülhettek olvasóink: a Fonó Budai Zeneház a csőd szélére került. Hogy ez a hír milyen mélységben borzolja fel a kedélyeket, azt nem igazán sejtem. Hogy mivel jár, az könnyebben elmondható. Azzal jár - például -, hogy becsukhatja a kapuját a magyar népzene, világzene és dzsessz legrangosabb műhelye, meg azzal jár, hogy kárba veszhet több ezer órányi (népzenei) gyűjtés, és elveszítheti a kiadóját-terjesztőjét pár tucatnyi zenekar. A tervezett negyvenöt helyett tizenhét kiadvány után elapad az - Utolsó óra program felvételeit megjelentető - Új Pátria sorozat; lényegében megszűnik egy hely, amire (országimázsilag) büszkék lehettünk.