Nem ez az első nagyszabású kortárs kínai tárlat: ahogy azt a belpolitikai helyzet lehetővé tette, a kulturális forradalmat túlélő, majd hosszú szabadságharcra kényszerülő kínai avantgárd művészek munkái eljutottak az anyaország határain kívülre is. A művészeti piac helyenként már-már hisztérikus érdeklődést mutatott Kína iránt: egy adott pillanatban a nemzetközi kiállítások tobzódtak a kínai művészek munkáiban. Japán, az Egyesült Államok és Németország az elmúlt öt évben sorra rendezte a kínai kiállításokat, más-más szempontok szerint. E divat mára lecsengeni látszik, s vele együtt lejár a Nyugatot a "kommunista" jelképekkel borzongató művek ideje is, melyek így utólag felszínesnek és cinikusnak ítéltettek.
Walter Smerling
higgadt, esztétikai szempontokat szem előtt tartó válogatást ígér a budapesti nézőnek, mely tradicionálisan iskolázott művészek munkáin átszűrve fest egyfajta képet a mai Kínáról - de lássuk csak, mire jutott a duisburgi szakértő a pekingi művészeti akadémia rektorhelyettesével karöltve.
Az utóbbi két évtized hatalmas gazdasági, társadalmi és politikai változásokat hozott a kínai világban. Mintegy ötven évvel a Kínai Népköztársaság megalakulása után Kína a piacgazdaság útjára lépett, a dinamikusan fejlődő gazdaságból profitálva egyesek boldogan konzumálni kezdtek, miközben az állami vállalatok alkalmazottai tömegesen váltak munkanélkülivé. A kultúrára mindezek a változások felmérhetetlen hatást gyakorolnak; a kínai valóság speciális kontextusa természetesen direkt vagy indirekt módon megjelenik, feldolgozódik a képzőművészetben is, tükröt tartva mintegy a mai Kínának és a mai kínai művésznek.
És a tükör ezúttal nem puszta metafora a CHINaRT kiállításon - Song Dong videofilmjén egy tükörlapra mér ütéseket a művész, melyek előbb csak megrezegtetik, furcsán torzítják, majd végül szilánkokra törik az addig valóságosnak hitt képet, hogy előbukkanhasson az addig kitakart fragmentum, a kamera nézőpontjának megfelelő "helyes" látvány. És jószerivel ez marad az egyetlen, minimalista eszközökkel operáló, átvitt értelmű munka a jóval direktebb, figuratív és narratív művek tömegében - bár ki tudja, mikor jár jobban a ketrecben raboskodó, hólyagos bőrű, piros dinoszaurusz (Sui Jianguo műve): ha letűnt korok jelképeként értelmezzük vagy inkább az új idők sajátos "Made in China" godzillájaként.
A szervezők szándékuk ellenére nem tudták teljesen elkerülni a politikai-történelmi hatásvadászat csapdáját: a vörös párttagkönyv vagy a Mao-zubbony jelképei fel-felbukkannak egyes műveken, az indokoltnál talán szentimentálisabb előadásban. Hai Bo sorozata szikárabb stílusban szembesít a közelmúlttal: a hatvanas-hetvenes években készült műtermi csoportképek szereplőit kutatja fel és fényképezi le, megismételve az egykori beállítást. Az egyik képen öt fiatal katona közül csak egy túlélő marad; máshol csak a megöregedett arcokat, az uniformist felváltó, megváltozott öltözéket konstatáljuk - néhány évtizednyi változást, melynek kevéssé művészi, mégis hiteles tanúja lehet egy ilyesfajta fénykép.
A Velencei Biennáléról emlékezetesek Zhuang Hui nagy formátumú géppel készített csoportképei (melyek itt sajnos kimaradtak a válogatásból), ahol számunkra elképzelhetetlen méretű, többszázas létszámú osztályok, katonai egységek, kollektívák tűntek fel, elgondolkodtatva a nézőt a világ legnépesebb országának méretei, kapacitása felől. Ugyanezt a problémát tárgyalja, de a realista festőiskola eszközeivel Zhang Linhai - a milliónyi megfestett fej ilyen formában azonban legfeljebb a művészet hiábavalóságára, és egyes endékás festők nyolcvanas évekbeli stílusára emlékeztet. Zavarba ejtőek ebből a szempontból Chen Yu festményei is:
a klónozott, szendergő férfifejek
némelyike alig észrevehetően megrezdül, szemét résnyire nyitja, elmosolyodik - bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, a művész vajon a sokaság, a tömeg és az egyéniség problémáját vagy tán valami egészen mást próbált ábrázolni.
A kifejezés módjával, a művészettörténettel küzd meg Chen Danqing, aki idézetszerűen festi meg a kínai művészet klasszikusait, míg Liu Ye az európai modernizmus mestereivel, nevezetesen Mondriannal számol le festményein. Az ilyesfajta szakmai, elsősorban festészeti önreflexió - melyre a kiállításon még számos mű mutat példát - azonban érdektelenné szürkül az élénk színekkel, erős hatásokkal dolgozó művek, mint Feng Zhengjie neonszínekkel elidegenített női fejei vagy Hu Xiandong műanyag esőköpenyes aktjai és káposztái mellett. A fogyasztói társadalom témája nyilvánvalóan vonzza az efféle anyagokat, színeket és technikákat, a művek azonban minden harsányságuk ellenére kissé erőtlenek. Sokkal érdekesebbnek tűnnek azok a pimaszul egyértelmű példázatok, melyeket Wang Qingsong tár elénk a reklámfotók stílusában készült képein: Coca-Cola- mámorban fetrengő, műanyag papucsos kínaiak, rosszul öltözött, ügyetlenül sminkelt (a pesti körútról magyar változatban is jól ismert) nők hódolnak a dollár, a McDonald´s és a kóla istenei előtt. Jiang Jie monumentális, mégis bájos gyermekfejei pedig egyszerűen túllépnek a kifejezés problémáján, nem állítva semmi többet önmaguknál - a maga ártatlanságában, méreteiben és anyagában előttünk áll a valódi kínai pop-art.
Szipőcs Krisztina
Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 28-ig
