E tárlatot azon kedves olvasóknak ajánlom, akik érdeklődést mutatnak még a képzőművészet fent említett tradicionális műfaja iránt, s kissé ráunván az önnön társadalmi szerepével, kontextusával, intézményrendszerével elfoglalt meta-művészetre, néha festményszerű festmények fölött is szívesen elméláznak, félretéve egy időre azt az ezernyi nyomasztó (főleg anyagi természetű) gondot, melynek tudatosítása nélkül felelős művész manapság hozzá sem fog az alkotáshoz.
Bernát a festészettel, a kép belső életével foglalkozik: az ábrázolás kérdéseivel, a felülettel, a színnel, a fénnyel, a faktúrával (mellyel természetesen nem könnyíti meg sem a recenzens, sem pedig a vizuálisan terrorizált átlagember dolgát); ez azonban valószínűleg nem dac a részéről, hanem egyszerűen elhivatottság, elégedettség a festészet által kínált lehetőségekkel, melyek birtokában új képek hozhatók létre, minden görcs és megfelelni akarás nélkül. Művészete "lassú, szívós, önmagát építgető rendszer", egymásból fejlődő képekkel, melyek sorát a nyolcvanas évek közepén festett tájrészletei nyitották meg. Bernát itt kezdte "a tájkép elemi lebontását", melynek során a valóság képe "transzcendens, absztrakt dologgá" alakul, egyfajta monokróm festménnyé; képeit azonban önmaga továbbra is a "hagyományos értelemben vett illuzionista festménynek" tekinti, melyek ábrázolás és absztrakció határán egyensúlyoznak, így rázván le magukról a nonfigurativitás vagy a monokrómia lehetséges kötöttségeit. Jellemző módon a fenti idézetek egy nyolc évvel ezelőtti interjúból valók - a képlet általánosságban ma is érvényes, legfeljebb az egyszínűség oldódott, s a motívumok változtak kissé a Bernát pályakezdése óta eltelt csaknem húsz évben.
A Knoll Galéria három terében három-három új festmény, szellős rendezésben, szerencsés délutáni pillanatban barátságos fényben, mondhatni: műélvezetre ideális szituációban. Az "objektum"-okon - ahogy Bernát nevezi képeit - térturbulenciákat, anyaggyűrődéseket, -áramlásokat látunk finom árnyalatokkal, plasztikusan megfestve, ahol a vásznon kibontakozó "testeket" cirmos fények rajzolják körbe. Az anyag torlódásait a festék sűrűsödése érzékelteti, mely vastagságát és különleges fényét a hozzá kevert fémpornak köszönheti. Az ábrázolt formák - domborulat, hullám, tölcsér - akár kozmikus, akár mikroszkopikus méretben is elképzelhetők, de a vadkacsák vagy énekesmadarak tollának színét és fényét idéző új, könnyed, szinte divatos színkombinációk (lila-zöld, zöld-okker, barna-kék) ihletője mintha ezúttal inkább a mikrokozmosz lenne, semmint a viharhoz vagy a tenger áramlásához hasonló súlyos, sötét természeti jelenségek. "A világ dolgaihoz leginkább az apró, érzékletes megfigyeléseken keresztül juthatok el", mondja Bernát, aki az idővel bőkezűen bánva önti formába tapasztalatait, hosszasan alakítva a kép felszínét, belesimogatva ily módon azt a belső történést is, melynek során létrehozza a művet. Így a festmények egy hosszabb folyamatot - és egyúttal mozgást - sűrítenek magukba, mely a befogadás során oldódik fel, bontakozik ki: "Monoton ecsetvonásaim megdermedt nyomaként előáll az illuzionisztikus téri helyzet, ami ezután az idő átélésének lehetőségét adja azzal, hogy hogy miközben a néző sétálgat a kép előtt, vagy ahogy változnak a fényviszonyok, úgy alakul át a kép is."
A legjobban tesszük, ha mi is időt szánunk a képekre és a festészetre: hagyjuk, hogy az elmozduló fények megteremtsék szemünk előtt a test illúzióját, a tér élményét, kirajzolják a színben a transzcendens táj folyton változó formáit, miközben a végtelenre nyitják a megfigyelés közeli fókuszát. Bernát csendes makacssága, mellyel ragaszkodik az ábrázolás bizonyos problémáihoz, ugyan nem példa nélküli, mégis rokonszenves és meglepő az identitásukat kereső táblaképkészítők köreiben, akik egy része naiv módon és kontrollálatlanul "mediatizálja" a festészetet, azaz vezeti be - mint elefántot a porcelánboltba - a média által formált új vizualitást a festészet delikát köreibe; más része pedig - nem boldogulván az egyszer már önmagát felszámoló, majd újraébredő festészet (és általában a művészet) korlátlan pluralizmusával - látványos váltásokkal igyekszik a korszerűség látszatát fenntartani. Bernát Andrást mindez szerencsére nemigen izgatja.
Megtekinthető július 26-ig
