Kiállítás: Falszemoptika (CHINaRT - Kínai kortárs művészet)

  • Szipõcs Krisztina
  • 2003. július 10.

Zene

Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.
Íme, egy Kínában élő kínai művészeket bemutató kiállítás, első ízben Budapesten, egy német (Walter Smerling) és egy kínai (Fan Di´an) úr közös válogatásában. Szigorúan "lokális" művészek alkotásait láthatjuk tehát, akik a helyi akadémiákon tanulták a mesterséget és értek önálló művészegyéniséggé. A válogatás a helyszínen zajlott, midőn a nehézségeket és félreértéseket leküzdve a német és a kínai kurátor közösen alakította ki álláspontját arról, mit érdemes bemutatni Európában a mai kínai képzőművészetből.

Nem ez az első nagyszabású kortárs kínai tárlat: ahogy azt a belpolitikai helyzet lehetővé tette, a kulturális forradalmat túlélő, majd hosszú szabadságharcra kényszerülő kínai avantgárd művészek munkái eljutottak az anyaország határain kívülre is. A művészeti piac helyenként már-már hisztérikus érdeklődést mutatott Kína iránt: egy adott pillanatban a nemzetközi kiállítások tobzódtak a kínai művészek munkáiban. Japán, az Egyesült Államok és Németország az elmúlt öt évben sorra rendezte a kínai kiállításokat, más-más szempontok szerint. E divat mára lecsengeni látszik, s vele együtt lejár a Nyugatot a "kommunista" jelképekkel borzongató művek ideje is, melyek így utólag felszínesnek és cinikusnak ítéltettek.

Walter Smerling

higgadt, esztétikai szempontokat szem előtt tartó válogatást ígér a budapesti nézőnek, mely tradicionálisan iskolázott művészek munkáin átszűrve fest egyfajta képet a mai Kínáról - de lássuk csak, mire jutott a duisburgi szakértő a pekingi művészeti akadémia rektorhelyettesével karöltve.

Az utóbbi két évtized hatalmas gazdasági, társadalmi és politikai változásokat hozott a kínai világban. Mintegy ötven évvel a Kínai Népköztársaság megalakulása után Kína a piacgazdaság útjára lépett, a dinamikusan fejlődő gazdaságból profitálva egyesek boldogan konzumálni kezdtek, miközben az állami vállalatok alkalmazottai tömegesen váltak munkanélkülivé. A kultúrára mindezek a változások felmérhetetlen hatást gyakorolnak; a kínai valóság speciális kontextusa természetesen direkt vagy indirekt módon megjelenik, feldolgozódik a képzőművészetben is, tükröt tartva mintegy a mai Kínának és a mai kínai művésznek.

És a tükör ezúttal nem puszta metafora a CHINaRT kiállításon - Song Dong videofilmjén egy tükörlapra mér ütéseket a művész, melyek előbb csak megrezegtetik, furcsán torzítják, majd végül szilánkokra törik az addig valóságosnak hitt képet, hogy előbukkanhasson az addig kitakart fragmentum, a kamera nézőpontjának megfelelő "helyes" látvány. És jószerivel ez marad az egyetlen, minimalista eszközökkel operáló, átvitt értelmű munka a jóval direktebb, figuratív és narratív művek tömegében - bár ki tudja, mikor jár jobban a ketrecben raboskodó, hólyagos bőrű, piros dinoszaurusz (Sui Jianguo műve): ha letűnt korok jelképeként értelmezzük vagy inkább az új idők sajátos "Made in China" godzillájaként.

A szervezők szándékuk ellenére nem tudták teljesen elkerülni a politikai-történelmi hatásvadászat csapdáját: a vörös párttagkönyv vagy a Mao-zubbony jelképei fel-felbukkannak egyes műveken, az indokoltnál talán szentimentálisabb előadásban. Hai Bo sorozata szikárabb stílusban szembesít a közelmúlttal: a hatvanas-hetvenes években készült műtermi csoportképek szereplőit kutatja fel és fényképezi le, megismételve az egykori beállítást. Az egyik képen öt fiatal katona közül csak egy túlélő marad; máshol csak a megöregedett arcokat, az uniformist felváltó, megváltozott öltözéket konstatáljuk - néhány évtizednyi változást, melynek kevéssé művészi, mégis hiteles tanúja lehet egy ilyesfajta fénykép.

A Velencei Biennáléról emlékezetesek Zhuang Hui nagy formátumú géppel készített csoportképei (melyek itt sajnos kimaradtak a válogatásból), ahol számunkra elképzelhetetlen méretű, többszázas létszámú osztályok, katonai egységek, kollektívák tűntek fel, elgondolkodtatva a nézőt a világ legnépesebb országának méretei, kapacitása felől. Ugyanezt a problémát tárgyalja, de a realista festőiskola eszközeivel Zhang Linhai - a milliónyi megfestett fej ilyen formában azonban legfeljebb a művészet hiábavalóságára, és egyes endékás festők nyolcvanas évekbeli stílusára emlékeztet. Zavarba ejtőek ebből a szempontból Chen Yu festményei is:

a klónozott, szendergő férfifejek

némelyike alig észrevehetően megrezdül, szemét résnyire nyitja, elmosolyodik - bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, a művész vajon a sokaság, a tömeg és az egyéniség problémáját vagy tán valami egészen mást próbált ábrázolni.

A kifejezés módjával, a művészettörténettel küzd meg Chen Danqing, aki idézetszerűen festi meg a kínai művészet klasszikusait, míg Liu Ye az európai modernizmus mestereivel, nevezetesen Mondriannal számol le festményein. Az ilyesfajta szakmai, elsősorban festészeti önreflexió - melyre a kiállításon még számos mű mutat példát - azonban érdektelenné szürkül az élénk színekkel, erős hatásokkal dolgozó művek, mint Feng Zhengjie neonszínekkel elidegenített női fejei vagy Hu Xiandong műanyag esőköpenyes aktjai és káposztái mellett. A fogyasztói társadalom témája nyilvánvalóan vonzza az efféle anyagokat, színeket és technikákat, a művek azonban minden harsányságuk ellenére kissé erőtlenek. Sokkal érdekesebbnek tűnnek azok a pimaszul egyértelmű példázatok, melyeket Wang Qingsong tár elénk a reklámfotók stílusában készült képein: Coca-Cola- mámorban fetrengő, műanyag papucsos kínaiak, rosszul öltözött, ügyetlenül sminkelt (a pesti körútról magyar változatban is jól ismert) nők hódolnak a dollár, a McDonald´s és a kóla istenei előtt. Jiang Jie monumentális, mégis bájos gyermekfejei pedig egyszerűen túllépnek a kifejezés problémáján, nem állítva semmi többet önmaguknál - a maga ártatlanságában, méreteiben és anyagában előttünk áll a valódi kínai pop-art.

Szipőcs Krisztina

Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.