2003 nem Orwell, hanem a Mátrix éve, mint kislányomtól megtudtam.
Na most, ha valaki a serdülő gyerekét a Terror Háza kiállításán keresztül szeretné bevezetni Orwell világába, hát éppen próbálkozhat. Hasonló lesz a serdülő gyermek élménye, mint a multiplexben nézett Mátrix után. Miért a multiplex hasonlat meg a Mátrix-fíling? Azért, mert a Terror Háza (Múzeum) egyáltalán nem múzeum, hanem inkább posztmodern kultipláza.
"Az Andrássy út 60. a terror szobra", hirdeti a Terror Háza (Múzeum) ismertetője. Amiből az a fontos számunkra, hogy az Andrássy út 60. aktuális urai és úrnői is tisztában vannak vele: amit létrehoztak, nem múzeum. Nem akar az értelemre hatni, tanítani, eredeti tárgyak és dokumentumok bemutatásával belátásra bírni. Helyette csakis az érzelmeinkre, gyakran éppen indulatainkra alapozva járatja végig Közép-Európa legnagyobb szobrának belsejében a látogatót, s járatja le - sajnos - a jóhiszeműen feltételezett gondolatot, miszerint egy szakmailag tisztességes és érvényes múzeumot akartak itt létrehozni. Nagyon is
korszerű műalkotásként
prezentálja önmagát a Terror Háza (Múzeum). Mint ilyenre, eleve nem lehetnek érvényesek az inkább objektív, mintsem szubjektív műfajok szabályai. És ez komoly gond. Ahol hajdan a nyilas és ávós terror tombolt, ott ma a posztmodern "múltértelmezés" tombol a posztmodern művészetből ismert módszerekkel.
Anything goes? Minden azért mégsem megy el, attól tartok. Egy történeti múzeum, na jó: emlékmű nem lehet ennyire érzelmi alapokon "nyugvó": az idősíkok tudatos összekeverése történeti múzeum állandó kiállításán legalábbis kétséges. A színek, az árnyak és a fények - no meg Ákos muzsikája - nem helyettesíthetik a tényeket. Tévedés ne essék, nem a Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításának elhülyült kronologikus csendjét és rendjét hiányolom. Mi több, érteni vélem az alkotók szándékát: ezzel a posztmodern, virtuális múzeummal eleve kivonták magukat a lehetséges, normatív (valódi muzeológiai, történeti, művészeti) diskurzusból. Pedig a mai magyar társadalomnak erkölcsi kötelessége diskurálni a múltról, a nem is távoli múltunkról, a terrorról, az önkényről. Ám egy ilyen önkényes konstrukcióval, műalkotással lehetetlen.
A múlt megismerése és bemutatása, nos ez volna - úgy vélem - a történész, muzeológus feladata. Ma mindez szabadon végezhető. A történészeknek és egyéb "múltfelmutatóknak" (hogy egy divatos posztmodern műtörténész, Szilágyi Ákos szavát használjam) a létező szocializmus évtizedeiben inkább a történeti események, folyamatok "minősítése, mint a bemutatása" volt a kötelezően előírt feladatuk, ahogy a magyar legújabb kori történetírás máig leghatásosabb alakja fogalmazta meg egy historiográfiai dolgozatában a 70-es években. Az már a magyar történelem és történettudomány fintora, hogy a nagynevű történészprofesszor szárnyai alól keltek ki a valódi diskurzust nem folytató, a szakma középgenerációjába tartozó "múltfelmutatók", így a Terror Háza és csatolt részeinek szakmai vezetői is. Szomorúan kell látni a Terror Háza látogatójának, hogy vezető történészeink, muzeológusaink nagy része - legalábbis ami az 1945 utáni korszak szakembereit illeti - jó tanítványnak bizonyultak. A hajdani nagy hatalmú, megbízható (párt)történész és mai tanítványai - közülük itt most csak a Terror Háza (Múzeum) főigazgatóját említsük - ugyanabban a malomban őrölnek évtizedek óta. Ami korábban eszkatologikus volt, az ma kriminális és fordítva.
Mindezt azért kellett elmondani vázlatosan, mert épp a Terror Háza (Múzeum) ad helyet és megkerülhetetlen kontextust az Orwell-kiállításnak.
Minden tisztességes, a múltról szóló alkotás kérdéseken, kételyeken, nem csekély intellektuális munkán alapul. Ahol nincsenek kérdések, kételyek, nincs reflexió, ott az eredmény mindig kudarc. Na most épp a nyomok, a nyomkeresés, azok felmutatásának igénye nem látható az Andrássy út 60.-ban rendezett Orwell-kiállításon.
Nyomok és tárgyak nélkül
rögvest a nyomok és tárgyak mögé menni, felmutatni, megmutatni az igazságot, ítélkezni? Emlékek nélkül emlékezni? Új kollektív emlékezetet, új múltközösséget alkotni? Ezt a 19. századi ideát 21. századi eszközökkel megvalósítani? Ezt adja a Terror Háza (Múzeum). Mind az állandó kiállításon, mind az időszaki Orwell-tárlaton. És ez nagy baj. Nem kizárólag a posztmodern kultúrharcosok baja, hanem mindannyiunké, akiket kérdések, kételyek gyötörnek a közelmúltunkkal kapcsolatban.
Az Orwell-kiállítás alkotóinak szemmel láthatóan nem voltak kérdései, kételyei. Pedig ez a kiállítás lehetőséget nyújtott volna arra, hogy a virtuális múzeum valódi kiállítással mozduljon el a kritikátlan posztmodern (ez csak Kelet-Európában nem contradictio in adjecto) múltértelmezéstől.
Orwell kételkedő, kételyektől gyötört ember volt. Sem tettes, sem áldozat, író volt és gondolkodó. Hatalmas művének mondatokká, lózungokká redukálása az író lényegét hazudja el. A kiállítás három mondatra épül. E mondatok a legfőbb attrakciói az Orwellt apropóul használó akcióművészeti alkotásnak. A terem három falán végigfutó feliratok alapján naivan úgy vélhetjük, Orwell életének és művének lényege három mondatban összefoglalható: "A múltat eltörölték, az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett." "A kommunista taktikában nem újdonság, hogy koholt vádak alapján számolnak le politikai ellenfeleikkel." "1933 óta csaknem valamennyi baloldali erő azt az esztelenséget műveli, hogy antifasiszta akar lenni anélkül, hogy egyszersmind antitotalitarista lenne." A bejárat melletti első falon található vitrinben összegereblyézett néhány antikosított fényképmásolat, három lengyel szamizdat Állatfarm, egy cseh 1984 és egy magyar "Állati Gazdaság" kiadvány látható. A következő falon, a bejárattal szemben található terminálból tudható meg valami Orwellről. A terminált egy időben egy látogató használhatja. Informatív segédeszközként elmenne, exponátként zavaró. Mellette hatalmas plazmaképernyőn fut egy angol dokumentumfilm Orwellről. A filmet szinkronizálták, ám a posztmodern jegyében
gondosan kivágtak belőle
minden információt arról, hogy éppen ki beszél. Na ja, hisz csak szövegek vannak meg értelmezés. Ez utóbbit még véletlenül sem bízzák a naiv látogatóra. A filmben egyszer említik a Burmai napokat, mely mű - nem véletlenül - nem része a Terror Háza (Múzeum) Orwell-életmű-értelmezésének. Pedig kiváló és fontos könyv (pár éve magyarul is olvasható!). A kiállítás szervezői szerint Orwell az 1984 és az Állatfarm szerzője, különösen a hidegháborúban értelmezett és használt módon. Csak magamban töprengtem el azon, hogy Orwell mit szólt volna ahhoz, ahogy az Állatfarmot a CIA használta - objektíve bizonyosan hasznos céljaira. Tudnivaló, ha máshonnan nem, úgy a Burmai napokból, hogy Orwell antiimperialista is volt. Ennek nem mond ellent az az irodalomtörténeti közhely, hogy szerette Amerikát. Ám Orwell Amerikája valójában egy már a korában is idejétmúlt kép volt: a 19. századi Amerikáé, és bizonyosan nem a hidegháborús Amerikáé. A maradék két falon futnak tovább a már idézett lózungok. A terem közepén felállítottak egy bunkerimitációt. A bunker falán újabb lózungok: "A háború: béke. A szabadság szolgaság. A tudatlanság erő." Fogyatkozó reménnyel léptem be a bunkerbe, ahol egy asztal a központi kiállítási tárgy. Rajta hordozható (Remington) írógép, teáscsésze, gondosan applikált csersavval a közepéig, mellette hamutartó csikkekkel és az asztalon néhány szál cigaretta. Dohányos lévén megnéztem a "hanyagul" elhelyezett cigiket. Filterüktől megfosztott mai Gauloises Blondes-ok. Hanyagul rajtuk felejtették az aranybetűs márkajelzéseket.
Sokatmondó hanyagság
A bunker falában egy beillesztésben tábori termosz és egy bádogbögre. A falnak támasztva egy hátultöltős puska. A hangszóróból folyamatosan háborús tudósítás hallatszik. A bunkerinstalláció legfőbb attrakciója az említett asztal jobb sarkában elhelyezett korszerű faxgép. Időről időre megcsörren, majd néhány csörgés után fogadja az üzeneteket. Idéztek háborús naplójából.
A dolgozó kijövet a bunkerből még bóklászhat a sötét és szűk teremben, rághatja az orwelli jelszavakat, aztán kihaladhat. Nincs tovább. Ennyi volt.
Az Orwell-kiállítás megmutatta, hogy a Terror Háza (Múzeum) a legkisebb erőfeszítésekre sem hajlandó, hogy egy normális, normatív diskurzust kezdjen arról, amiért - elvileg - létrehozták, hogy egy kicsikét változtasson érzelmi alapú és indulatoktól fűtött, elfogult szemléletén. Nagy kár. Orwellről vagy épp a magyar 20. századról a jelenlegi Terror Háza (Múzeum) intellektuális segítsége nélkül leszünk kénytelenek a továbbiakban is gondolkodni, diskurálni. Mert a közelmúltról gondolkodni, vitázni - a Terror Háza (Múzeum) látogatásával ellentétben - muszáj.
Megtekinthető: szeptember 30-ig
