Álmodozó, mint hányatott sorsú leányának fia, Paul Gauguin. Pedig a tőzsdei alkuszból a századvégen festővé avanzsált utód nagyon is megelégedne, ha csak saját magának találna egy elfogadható sarkot a világon, egy pici zugot, ahol az ember nem fajult el holmi mesterkélt civilizáció, vallás és pénz hatására. Az ő paradicsoma az lenne, ahol az ösztönök ősereje nem kötelező elfojtás tárgya, hanem az élet természetes velejárója. Tahitin, majd a Marquises-szigeteken keresi élete utolsó bő évtizedében, melyet a regény főideje felölel. A maorik közt maga is fokozatosan "vademberré" válik (neve Koke lesz a bennszülöttek ajkán), sikerül teljesen levetnie a kispolgári erkölcs spanyolcsizmáját, s felszabadítva művészi alkotóerejét zseniális képeket fest. De a hétköznapok szélmalomharca a távoli szigeteken sem sokban különbözik az európaitól: a pénz itt is mindenható hiánycikk. Koke testén pedig titkos féreg foga rág, a szexuális felszabadulás kínos velejárójaként megkeseríti életét a "néven nem nevezhető betegség" - aminek pedig nagyon is sok, beszédes neve van (vérbaj, bujakór, szifilisz, francnyavalya) -, majd a fájdalomcsillapítóként is túlságig fogyasztott
alkohol és morfium
szintén megteszi hosszú távú hatását. Eleinte "csak" a lába indul rothadásnak, majd szíve és agya kezdi felmondani a szolgálatot, végül a festő halálát a látás fokozatos elvesztése vetíti előre. A munka mellett egymást váltó fiatal maori asszonykái jelentik az élet savát-borsát, már ameddig képes azt megízlelni.
Koke és nagyanyja sorsa fejezetenként váltakozva tárul elénk, kínálva-követelve a választott utak összevetését. Florita a világot akarja megváltani, Koke csak önmagát. A forradalmár nagyi megteremteni szeretné a földi paradicsomot, a művész unoka megtalálni. Emlékeik, álmaik, szavaik sorából kibomlik múltjuk is - ahogyan azt a narrátor elképzeli. Mert jóllehet valós figurákat idéz meg a szöveg - két életrajzi regény ez egybefonva -, a benne alakot öltő Andalúzka és Koke mégis a szerző alkotása. Nagyon csábító a lehetőség, hogy ezt a Kokét lássuk ezentúl a Gauguin-vásznak mögött, miért is ne - de érezhető az is, hogy ez itt velejéig egy Vargas Llosa-Koke. Mert a narrátor hangját képtelenség elválasztani a borítóról ránk pillantó Llosa barna tekintetétől. Az Édenkert a sarkon túl azt a Flora Tristánt és Paul Gauguint írja le az olvasónak, akit ezek a szemek megláttak az életrajzok és a képek valósága mögött. Amit az elbeszélő elvileg nem tudhat, azt elképzeli vagy eljátssza, sokszor kérdést intézve hőséhez, feltételezése helyeslését várva, vagy maga ébresztve rá utólag az igazságra: "Remekmű volna? Az bizony, Koke." A harmadik személyű elbeszélés gyakran átcsap második személybe, párbeszédet teremtve a narrátor és a megidézett szellem - irodalommá vált alak - között. Ez az ellenállhatatlan,
leplezetlen személyes kötődés
talán a legfőbb energiaforrása Vargas Llosa új regényének. Mert bravúrosan szövi ugyan a tárgyalt életszakaszokba a szereplők és családjuk múltját meg a szükséges történelmi kontextust, az olvasás öröméhez sokkal inkább hozzájárul az a valami, ami az íróból a festőre irányuló empátia eredményeképp megszületik. Koke fest, Llosa végigéli vele az alkotás gyönyöreit és gyötrelmeit, s magát a kész vásznat is megérti, elénk tárja, újraírja: "A legjobb képedet nemcsak a kezeddel, az eszeddel, a képzeleteddel és a mesterségbeli tudásoddal festetted. Hanem azokkal a sötét erőkkel is, amelyek a lélek mélyéről törnek fel, a sercegő szenvedélyekkel, a vad ösztönökkel, azzal a lendülettel, amely a kivételes mesterműveket hatja csak át. A halhatatlan képeket, Koke." (270. o.) Így a naturalista regénnyel összefonódva művészregény bomlik ki a szemünk előtt, az (irodalmi) üdvözülés két nagyon különböző módja. A kontraszt azonban nem olyan éles, mint e műfajokba skatulyázó elemzés sugallná (ez csak az értelmezés kényszerének trivializáló eredménye): ott van mindvégig a nagyon is egyedi llosás könnyedség, még ha egy csipetnyivel kevesebb humorral és iróniával fűszerezve is, mint azt mondjuk a Pantaleón és a hölgyvendégek vagy a Júlia néni és a tollnok olvasói várnák. Az Édenkert nagy csábereje az előadott sztori: tápot ad a mindenkori olvasó voyeur hajlamainak, melyekkel nagy (élet)művészek titkait kurkásszuk szívesen. Így alighanem könnyen megüti a szerző műveitől megszokott népszerűséget, viszont óvatosan megjósolható a "komoly" kritikusok részéről némi fanyalgás is: valami plusz mintha hiányozna. De az olvasással töltött idő élvezeti értékét szerencsére ez egy cseppet sem befolyásolja: a regénybe foglalt minden örömet és kínt végigkísér az a tekintet, ami csak Latin-Amerika égtájáról származhat, s amely képes így lát(tat)ni a világot - nem az a lényeg, hogy az édenkert a sarkon túl van, hanem hogy az édenkert a sarkon túl van.
Fülöp Erika
Fordította: Tomcsányi Zsuzsa, Európa Könyvkiadó, 2003, 525 oldal, 2500 Ft
