Zene

Szép kor ez a rockszakmában: idén tavasszal immár huszadik születésnapját ünnepelte a Melvins, az egyik leginnovatívabb versenyzõ az amerikai altermezõnyben. És persze az egyik legbefolyásosabb: hatása leginkább a grunge megszületésében dokumentálható, közismert például, hogy Kurt Cobaint, egykori technikusukat ezek a fiúk vezették be a punkzenébe, s Kim Thayil, a Soundgarden gitárosa sem hallgatta el sosem, hogy King Buzzo (gitár/ének) mutatta meg neki elõször, miként hangolja le kellõképpen a gitárját. Ugyan-akkor az is biztosan állítható, hogy a noise-rock vagy pláne a New Orleans-i mocsármetál története sem volna megírható a Melvinek említése nélkül.

A posztpunk/new wave korszak (késõ hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érzõdik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítõ producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait.

tévé Csao Darwin A Magyar Jövő Csoportot kéthetes szelekciós előnnyel megelőzve a TV 2 méltón megemlékezett a nyilas hatalomátvétel hatvanadik évfordulójáról. A professzionális kereskedelmi csatornát természetesen felsőbbrendűnek kell tartanunk, hiszen az alulról szerveződő nyilas populációval szemben már megtette azt az evolúciós ugrást, hogy oly sok hernyóhoz vagy ízeltlábúhoz hasonlóan nem pusztán mérgezővé vált, hanem tulajdonságait harsányan hirdeti is már környezetének.

Az elõadás viszonylag gyorsan elhíresült a színházi berkekben (nyáron, a szegedi alternatív fesztiválon a rendezõ, Rusznyák Gábor még díjat is kapott érte), és korántsem az egyöntetû rajongás okán. A Honvéd Kamaraszínház produkciójának - mint a reakciókból is kitetszik - van egy társadalmi és egy színházi olvasata.

A hónap elején lett volna kilencvenéves, decemberben lesz huszonöt éve, hogy meghalt: mára legenda. Ha azt mondjuk, természetfilm, õsidõk óta az õ neve ugrik be elõször mindenkinek Magyarországon.

Ott hagytuk el A tehetséges Mr. Ripleyben, hogy Tom távozik vitézkedései helyszínérõl, Itáliából, ahol éhenkórász senkibõl jómódú aranyifjúvá, valamint kétszeres gyilkossá vált. Útközben rájön, hogy õ valójában meleg, és a nagy coming out azt a magyarázatot célozza be, hogy hõsünk minden tettét latens homoszexualitása irányította. Ehhez képest most boldog házasságban élõ szerelmes férjként látjuk viszont a kies Itáliában, ahol - tudjuk - forró lett a lába alatt a talaj. A két történet között pár év és egy regény áll (Patricia Highsmith Ripley-sorozatának második kötete, a Ripley's Under Ground, amely ez idáig elkerülte a megfilmesítést).

színház Füst Milán Boldogtalanok címû drámáját ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának elõadásában lehetett látni a Stúdiószínházak fesztiválján, a Bárka vívóteremnek becézett, most éppen hodályszerû terében, az "igazi" falak és még igazibb feketeség, lepukkantság közepette. Jó lötyögõs lett így a játék tere - hiszen alig néhány díszlet idéz valami hajléktalan-vackot -; nem úgy a játék maga, amely viszont nagyon is tempós és sûrû. Bodó Viktor a boldogtalanság tablóját festi meg elsõsorban, csupa sötét, noha azon belül eléggé változatos színekkel.

Régen, a hatvanas-hetvenes években diaporámának hívták azt a fotós al- vagy álmûfajt, mely sok vidéki meg persze pesti mûvelõdési ház fényképezõszakköré-ben a modern borzongató képzetét hozta elõ a szakköri tagok és a vezetõk gerinctájékán, midõn utazások vagy mezei kirándulások dia-képeit vetítették egymás után (a kísérletezõ kedvûek egymásra, olykor szó szerint is), zeneszó kíséretében, mely ritmust adott a képek váltogatódásához.

Ritkán hallható remekmûvek pazar elõadásban. Ez lehetne a Fesztiválzenekar péntek esti hangversenyének távirati stílusú összegzése. A kuriózumok bemutatása, a méltán-méltánytalanul elfeledett partitúrák leporolása nem új keletû jelenség sem Kocsis Zoltán, sem Fischer Iván zenei gondolkodásában. Az ily módon életre keltett mûvek egy (nem is kis) részérõl aztán kiderül, hogy tetszhalott állapotuk nagyjából meg is felel kvalitásuknak.

Belecsaptunk a lecsóba: jó nagy fröccsenéssel indult az évad a Nemzetiben, ahol a Mohácsi testvérpár átírásában a szegény jó Bíró Lajos egyik korai színmûvét, a Sárga liliomot mutatták be - illetve dehogy. Merthogy a "ködben égõ bánat három zenés részben" alcímet viselõ opus fölhasznál ugyan néhány motívumot - neveket, fordulatokat, korrajzot - Bíró Lajos mûvébõl, de ha nem tenné, az is mindegy lenne.

Filmezzünk kisembert! Egzotikus példányokért nem kell messzi-re menni, mondhatni, a téma az alannyal együtt az utcán hever, de ha mégsem, vállfaárus Gyuszi bácsikért és más, jobbfajta házi szellemekért bizalommal fordulhatunk a családi legendáriumokhoz. Megismerni a kisembert elõször is furcsa járásáról lehet, de hunyorítani és pocakra feszülõ nadrágtartóban domborítani is csak egy kisember tud úgy istenigazából, nem is beszélve a házalásról, ami egy kimondottan kisember-sport, a mi szeretetre méltó fõszereplõnknek például az enciklopédia-biznisz jutott osztályrészül, megfejelve némi lakbérhátralékkal és egy gyerekért ácsingózó feleséggel.

Johnny Ramone már túl beteg volt ahhoz, hogy vasárnap részt vegyen a Ramones megalakulásának harmincadik évfordulójára rendezett emlékkoncerten, s szerdán, ötvenöt évesen meghalt prosztatarákban. A zenekarból így már csak az ötvenkét éves Tommy Ramone - polgári nevén Erdélyi Tamás - él.

Az ember, akit Joseph Anthony Fiddlernek hívnak, úgy ötven körül járhat, és most jelentette meg az elsõ szólóalbumát. Ez persze nem azt jelenti, hogy Joseph "Amp" Fiddler késõn érõ típus, hanem mást jelent: azt például, hogy nem muszáj olyan õrületesen nyomakodni, mert ha van minek, elõbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Tessenek csak belehallgatni a Waltz Of A Ghetto Flyba, és rögtön kiderül: most nem csupán összeállt egy lemez, hanem bizony "eljött az idõ".

kiállítás Csendéletek Felteszem, az Ernst Múzeum kiállításának kurátora azzal a szándékkal válogatott több mint negyven kortárs képzõmûvész munkáiból, hogy ütköztesse õket a csendélet "megszokott" definícióját ismerõ befogadó elvárásaival, vagyis a kiválasztott mûveken keresztül rámutasson a kategorizált képnézési módok tarthatatlanságára. Mivel a kiállítás hívószava szerencsésen egybeesett egy festészeti fogalommal, valójában nem történt más, mint hogy reaktivizálva egy manapság porosnak tûnõ mûfajt egyben kiszélesítet-ték annak jelentésmezõjét is, akár húsz évvel ezelõtt keletkezett, többé vagy kevésbé ismert mûvek sorával.