Lemez: Hullámtörés (Nouvelle Vague: Nouvelle Vague)

  • - minek -
  • 2004. október 7.

Zene

A posztpunk/new wave korszak (késõ hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érzõdik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítõ producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait.

A posztpunk/new wave korszak (késő hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érződik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítő producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait. Az elkészült tizenhárom feldolgozás csupán a nyersanyag alapakkordjait tartotta meg és persze a szövegeket: az új változatok dzsessz/bossa/easy listening/sanzon hatásokból építkező zenéjéhez nyolc eleddig ismeretlen vokalista hölgy adta hangját - az eredmény egyszerre megkapó és lenyűgöző. Ennek belátásához elég meghallgatni a Joy Division Love Will Tear Us Apartját Eloisia, a brazil énekesnő előadásában: finom, csöndes melankólia kerül az eredeti változat fagypont alatti hangulata helyébe. Az már csak magától értetődő, hogy ő énekli az I Just Can't Get Enough (eredetileg ugye még a Vince Clarke-féle Depeche Mode első slágere) hamisítatlan, jól táncolható bossa-verzióját is. Az In a Manner Of Speaking vokalistájaként azután bemutatkozik Camille is: a francia lány összesen négy számot ad elő a lemezen: a Tuxedomoon-feldolgozás lassú melankóliája után a Guns Of Brixtonnak ad hangjával egy újabb gellert - mintha egy Brecht-darab betétdalát hallanánk, pedig ez nem Kurt Weill, hanem a Clash remekműve. Ezután elhűlve konstatálhatja az egyszeri hallgató, miként hangzik (a refrént leszámítva szinte teljesen felismerhetetlenül) a (This is Not) A Love Song: a maga komótos tempójába csomagolva egy minden pillanatban robbanásra kész, energikus, és igen, szerelmes dalt hallunk - a PiL helyett ezúttal egy bizonyos Melanie Pain tolmácsolásában.

A Dead Kennedy's To Drunk To Fuckja Camille eksztatikus előadásában is megőrzi az eredeti dinamikát, némi túlzással akár még pogózni is lehet rá - arról nem is szólva, mekkora csavar az eredeti szöveget egy nő szájából hallani. A Sisters Of Mercy-féle Marian az újabb vokalistalány (Alex) énekével is az eredetihez mérhető, bár annál némileg oldottabb, sötét ballada, s csak ezután következik az A Forest (eredetileg, ki ne tudná, The Cure), mely akusztikus gitárral és esőerdőt idéző, madárhanggal dúsított afrobrazil ritmikával (no és persze Marina Celeste hangjával) tökéletesen elénk idézi, ugyanakkor a puhább hangszerelésben fel is oldja az eredeti dal fojtogató atmoszféráját. A kevésbé ismert Killing Joke Psychéje eredetileg is gyilkos szám lehetett, Sir Alice pszichotikus hangjától meg egyenest libabőrös lesz a hallgató.

A XTC Making Plans Of Nigelje (Camille énekével) ellenben éppen megkapóan oldott, bár egy kissé kórosan szedált hangulatával tűnik ki depresszív szomszédjai közül - s a lemez vége felé is inkább az efféle dalok dominálnak. Az Undertones (jesszus, emlékszik még valaki Feargal Sharkeyra, utóbb a háziasszonyok nagy kedvencére?) Teenage Kickse például egy szinte ma született, friss hangzású popdal (énekel: ismét Melanie Pain), a Modern English huszonkét éves (egyetlen) slágere, az I Melt With You is csak nyer azon, hogy most egy bizonyos Silja énekli, kissé karcos hangon, mindamellett könynyedén és légiesen. A lemez végül a Specials Friday Night Satur-day Morningjával zárul (Daniella D'Ambrosio előadásában), de nyugodtan mondhatjuk, ez az a lemez, mellyel nem lehet egy hallgatás erejéig betelni - Repeat gomb benyomva, a tű újraindul az első barázdától: igazi örökzöld dallamokat hallunk - melyek paradox módon éppen egy olyan korban születtek, mely látszólag elvetette a standardokat.

- minek -

Peacefrog/Neon Music, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.