Lemez: Hullámtörés (Nouvelle Vague: Nouvelle Vague)

  • - minek -
  • 2004. október 7.

Zene

A posztpunk/new wave korszak (késõ hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érzõdik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítõ producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait.

A posztpunk/new wave korszak (késő hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érződik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítő producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait. Az elkészült tizenhárom feldolgozás csupán a nyersanyag alapakkordjait tartotta meg és persze a szövegeket: az új változatok dzsessz/bossa/easy listening/sanzon hatásokból építkező zenéjéhez nyolc eleddig ismeretlen vokalista hölgy adta hangját - az eredmény egyszerre megkapó és lenyűgöző. Ennek belátásához elég meghallgatni a Joy Division Love Will Tear Us Apartját Eloisia, a brazil énekesnő előadásában: finom, csöndes melankólia kerül az eredeti változat fagypont alatti hangulata helyébe. Az már csak magától értetődő, hogy ő énekli az I Just Can't Get Enough (eredetileg ugye még a Vince Clarke-féle Depeche Mode első slágere) hamisítatlan, jól táncolható bossa-verzióját is. Az In a Manner Of Speaking vokalistájaként azután bemutatkozik Camille is: a francia lány összesen négy számot ad elő a lemezen: a Tuxedomoon-feldolgozás lassú melankóliája után a Guns Of Brixtonnak ad hangjával egy újabb gellert - mintha egy Brecht-darab betétdalát hallanánk, pedig ez nem Kurt Weill, hanem a Clash remekműve. Ezután elhűlve konstatálhatja az egyszeri hallgató, miként hangzik (a refrént leszámítva szinte teljesen felismerhetetlenül) a (This is Not) A Love Song: a maga komótos tempójába csomagolva egy minden pillanatban robbanásra kész, energikus, és igen, szerelmes dalt hallunk - a PiL helyett ezúttal egy bizonyos Melanie Pain tolmácsolásában.

A Dead Kennedy's To Drunk To Fuckja Camille eksztatikus előadásában is megőrzi az eredeti dinamikát, némi túlzással akár még pogózni is lehet rá - arról nem is szólva, mekkora csavar az eredeti szöveget egy nő szájából hallani. A Sisters Of Mercy-féle Marian az újabb vokalistalány (Alex) énekével is az eredetihez mérhető, bár annál némileg oldottabb, sötét ballada, s csak ezután következik az A Forest (eredetileg, ki ne tudná, The Cure), mely akusztikus gitárral és esőerdőt idéző, madárhanggal dúsított afrobrazil ritmikával (no és persze Marina Celeste hangjával) tökéletesen elénk idézi, ugyanakkor a puhább hangszerelésben fel is oldja az eredeti dal fojtogató atmoszféráját. A kevésbé ismert Killing Joke Psychéje eredetileg is gyilkos szám lehetett, Sir Alice pszichotikus hangjától meg egyenest libabőrös lesz a hallgató.

A XTC Making Plans Of Nigelje (Camille énekével) ellenben éppen megkapóan oldott, bár egy kissé kórosan szedált hangulatával tűnik ki depresszív szomszédjai közül - s a lemez vége felé is inkább az efféle dalok dominálnak. Az Undertones (jesszus, emlékszik még valaki Feargal Sharkeyra, utóbb a háziasszonyok nagy kedvencére?) Teenage Kickse például egy szinte ma született, friss hangzású popdal (énekel: ismét Melanie Pain), a Modern English huszonkét éves (egyetlen) slágere, az I Melt With You is csak nyer azon, hogy most egy bizonyos Silja énekli, kissé karcos hangon, mindamellett könynyedén és légiesen. A lemez végül a Specials Friday Night Satur-day Morningjával zárul (Daniella D'Ambrosio előadásában), de nyugodtan mondhatjuk, ez az a lemez, mellyel nem lehet egy hallgatás erejéig betelni - Repeat gomb benyomva, a tű újraindul az első barázdától: igazi örökzöld dallamokat hallunk - melyek paradox módon éppen egy olyan korban születtek, mely látszólag elvetette a standardokat.

- minek -

Peacefrog/Neon Music, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.