A posztpunk/new wave korszak (késő hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érződik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítő producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait. Az elkészült tizenhárom feldolgozás csupán a nyersanyag alapakkordjait tartotta meg és persze a szövegeket: az új változatok dzsessz/bossa/easy listening/sanzon hatásokból építkező zenéjéhez nyolc eleddig ismeretlen vokalista hölgy adta hangját - az eredmény egyszerre megkapó és lenyűgöző. Ennek belátásához elég meghallgatni a Joy Division Love Will Tear Us Apartját Eloisia, a brazil énekesnő előadásában: finom, csöndes melankólia kerül az eredeti változat fagypont alatti hangulata helyébe. Az már csak magától értetődő, hogy ő énekli az I Just Can't Get Enough (eredetileg ugye még a Vince Clarke-féle Depeche Mode első slágere) hamisítatlan, jól táncolható bossa-verzióját is. Az In a Manner Of Speaking vokalistájaként azután bemutatkozik Camille is: a francia lány összesen négy számot ad elő a lemezen: a Tuxedomoon-feldolgozás lassú melankóliája után a Guns Of Brixtonnak ad hangjával egy újabb gellert - mintha egy Brecht-darab betétdalát hallanánk, pedig ez nem Kurt Weill, hanem a Clash remekműve. Ezután elhűlve konstatálhatja az egyszeri hallgató, miként hangzik (a refrént leszámítva szinte teljesen felismerhetetlenül) a (This is Not) A Love Song: a maga komótos tempójába csomagolva egy minden pillanatban robbanásra kész, energikus, és igen, szerelmes dalt hallunk - a PiL helyett ezúttal egy bizonyos Melanie Pain tolmácsolásában.
A Dead Kennedy's To Drunk To Fuckja Camille eksztatikus előadásában is megőrzi az eredeti dinamikát, némi túlzással akár még pogózni is lehet rá - arról nem is szólva, mekkora csavar az eredeti szöveget egy nő szájából hallani. A Sisters Of Mercy-féle Marian az újabb vokalistalány (Alex) énekével is az eredetihez mérhető, bár annál némileg oldottabb, sötét ballada, s csak ezután következik az A Forest (eredetileg, ki ne tudná, The Cure), mely akusztikus gitárral és esőerdőt idéző, madárhanggal dúsított afrobrazil ritmikával (no és persze Marina Celeste hangjával) tökéletesen elénk idézi, ugyanakkor a puhább hangszerelésben fel is oldja az eredeti dal fojtogató atmoszféráját. A kevésbé ismert Killing Joke Psychéje eredetileg is gyilkos szám lehetett, Sir Alice pszichotikus hangjától meg egyenest libabőrös lesz a hallgató.
A XTC Making Plans Of Nigelje (Camille énekével) ellenben éppen megkapóan oldott, bár egy kissé kórosan szedált hangulatával tűnik ki depresszív szomszédjai közül - s a lemez vége felé is inkább az efféle dalok dominálnak. Az Undertones (jesszus, emlékszik még valaki Feargal Sharkeyra, utóbb a háziasszonyok nagy kedvencére?) Teenage Kickse például egy szinte ma született, friss hangzású popdal (énekel: ismét Melanie Pain), a Modern English huszonkét éves (egyetlen) slágere, az I Melt With You is csak nyer azon, hogy most egy bizonyos Silja énekli, kissé karcos hangon, mindamellett könynyedén és légiesen. A lemez végül a Specials Friday Night Satur-day Morningjával zárul (Daniella D'Ambrosio előadásában), de nyugodtan mondhatjuk, ez az a lemez, mellyel nem lehet egy hallgatás erejéig betelni - Repeat gomb benyomva, a tű újraindul az első barázdától: igazi örökzöld dallamokat hallunk - melyek paradox módon éppen egy olyan korban születtek, mely látszólag elvetette a standardokat.
- minek -
Peacefrog/Neon Music, 2004
