Alapigazság, hogy a szétszívott, lassú és gonosz stoner/doom/sludge műfajban a Weedeater megkerülhetetlen zenekarnak számít. Hozzá képest még a Crowbar vagy a Down is kommersz zenekar: itt nincsenek olyasfajta fogós dallamok és ökölrázós refrének, mint New Orleans rémeinél, csak rettenetesen súlyos, rommá torzított riffek és az énekes/
basszusgitáros Dixie Dave Collins – lásd még: Buzzov*en, Bongzilla – dallamokat csak nyomokban tartalmazó károgása. De ha valaki egyszer ráérez a trió beteg humorú, igen goromba és kíméletlen, már-már rituális zenéjére, könnyen örökre rabul ejtheti – pláne, ha koncerten is szembesül a Weedeater irgalmatlan erejével.
A Goliathan pedig stabilan hozza, amit egy újabb Weedeater-lemeztől vár az ember. Egyrészt van rajta néhány Dixie-féle, poénnak szánt furcsaság, ami csak akkor vicces, ha már beleástuk magunkat a Weedeater-diszkográfiába, és teljesen berántott minket a zenekarra jellemző tapló déli humor. Ilyen például rögtön a nyitó Processional, ahol egy kőkorszaki gyerekszinti dallamaira dúdol rá Collins, vagy a Battered & Fried túljátszott countryzása. A többi viszont marad a Weedeater zsánerén belül: ugyan a Good Luck And Good Speed címadójához fogható falbontó témát ezúttal nem sikerült írniuk, a Cain Enabler vagy a Claw Of The Sloth csont nélkül fel fog iratkozni a Weedeater-klasszikusok közé.
Season Of Mist, 2015; a Weedeater június 14-én játszik a Dürer kertben
