Kalandosan, sőt hektikusan, ám korántsem elkedvetlenítően alakult a perui koloratúrtenor második budapesti koncertje, amelyen bevallottan nem a legjobb formájában lépett fel a nagyszerű énekes. Juan Diego Flórez erősen átrendezte áriaestjének eredetileg meghirdetett programját, s olykor láthatóan még kísérő karmesterét, Christopher Franklint is sikerült meglepnie döntéseivel. Nemorino – nyilvánvalóan ráadásnak szánt – románca így már az első rész végén felhangzott, Faust kavatinája a koncert utolsó szakaszába csúszott át, két roppant igényes Donizetti-ária pedig egyszerűen ugrott a műsorból, jeléül annak, hogy Flórez pillanatnyi állapotában éppen hol húzza meg a kockázatvállalás határát. A számolatlanul kiénekelt magas C-k tűzijátéka ezúttal elmaradt, ám amit helyette kaptunk a rokonszenvesen majrés tenortól, az legalább olyan értékesnek és egyszersmind legalább olyan imponálónak bizonyult. E sérülékeny állapotában ugyanis csak még érzékletesebbé vált, hogy mennyire biztos alapokon nyugszik Flórez énektechnikája, s hogy a formálás eleganciája és intelligenciája mekkora játékteret enged az énekes aktuális állapotának és elővigyázatossági döntéseinek. Merthogy mindvégig kikezdhetetlenül stílusos előadásban szólaltak meg az áriák: ékesszólóan, áradó lírával, vagy épp könnyed, fölényes-önironikus humorral, ahol arra volt szükség (Páris dala a Szép Helénából). A koncert végére a fáradtsággal együtt a felszabadultság érzése is elérte Flórezt, aminek a pódiumkedélyesség megjelenésén túl egy egészen pazar ismétlést-ráadást köszönhettünk. Még egyszer megszólalt ugyanis Nemorino románca, méghozzá olyan egyéni verzióban, amely a bel canto stílus szépségeszményének kellős közepébe, a technikai virtuozitásnál is fontosabb, meghitten is reprezentatív személyesség terepére ragadta el Flórez pesti közönségét.
Magyar Állami Operaház, június 2.
