Koncert

Zola Jesus

  • G. A.
  • 2012. április 25.

Zene

Ha Budapesten, a lejárt zenekarok Mekkájában fel tud lépni egy maximálisan aktuális, éppen felfelé kapaszkodó és jellemzően (nálunk legalábbis) nem a legforgalmasabb csatornákon közlekedő fiatal előadó úgy, hogy koncertjével korrekt laza háromnegyed házat produkál, akkor legalább egy visszhang erejéig félretehetjük az ilyen alkalmakra rutinosan beskálázott panaszáriáinkat.
Most még simán közel férkőzhettünk Nika Roza Danilovához, legközelebb viszont lehet, hogy be sem fogunk férni, mert a Zola Jesus fedőnéven alkotó huszonhárom éves amerikai művésznő állandóan azt az érzetet kelti, hogy bármelyik percben előállhat egy irgalmatlan globális popslágerrel. A műsor közepén előhúzott In Your Nature már közel jár ehhez - más kérdés, hogy ezenkívül viszont alig akad olyan száma, ami hazafelé bandukolva könnyedén előhívható lett volna a memóriából. A koncertet ZJ és kísérői a kiemelkedő szigeteken szökdécselés helyett így inkább egyetlen sötétkék masszaként hömpölyögtették végig, amelyben a fehérbe burkolt, platinaszőke főhősnő élőben is masszív altja alatt egybesűrűsödhetett mindaz a tudás, ami úgy 1980 és 92 között poszt-punkban és elektronikában a dark címke alatt felhalmozódott. Maguk a zenészek is afféle élő idézetekként léptek elénk: míg a jobb oldali, minimál dobcuccát szalonnázó nyársra emlékeztető husángokkal büntető szintis a 88-as Alan Wildert hozta, a frontleány idegesen vezénylő karmozdulatai a néhai Ian Curtist juttathatták észbe leginkább. Zola Jesus amúgy távolról sem annyira karizmatikus figura, mint amekkora hangja van, másfelől nézve viszont éppen az csepegtetett az előadásba jótékony pikantériát, hogy egy kedves és kicsit suta gimnazistának tűnő filigrán hölgyből áradtak szünet nélkül a drámaibbnál drámaibb dallamok. Ezzel együtt a mostani bő ötven percnél többet egyelőre aligha bírna el a válla, de nem kell sok neki: a hang és a stíl megvan, csak a markánsabb körvonalak kellenének már.

A38 hajó, április 7.

alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.