Kedves Olvasó, mire kézhez veszi e sorokat, már ismét minden a legnagyobb rendben van, újra Európa legjobbjai között a magyar futball, jól megszórtuk a három pékkel és négy péklapáttal felálló andorokat, megtanulta ismét rettegni a világ Puskás Öcsi utódait.
Kedden délelőtt az aktuális nemzeti „konzultáció” első részeredményeiből kiderült, hogy a válaszadók 91 százaléka egyetért a hitelmoratórium tervezett meghosszabbításával, és mit ad isten, néhány óra múlva „kiszivárgott” a sajtóhoz, hogy a kabinet döntött a hitelmoratórium meghosszabbításáról.
Embert menekíteni Afganisztánból embert próbáló küldetés, az elmúlt napokban-hetekben ezen fáradozott gyakorlatilag az egész NATO, illetve a fél világ, elsőül is ideértve az Egyesült Államokat.
Amikor júniusban a Magyar Jogász Egylet Értékek és intézmények a tízéves Alaptörvényben című konferenciáján Kövér László azt mondta, hogy az Alaptörvény legfőbb üzenete az, hogy „Magyarország magyar ország akar maradni”, Trócsányi László pedig azzal tromfolta, hogy az Alaptörvény „választ ad arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk”, senki nem lepődött meg.
Emlékeznek még a múlt év végi brüsszeli balhéra? Orbán és lengyel elvbarátai a teljes uniós költségvetés vétójával fenyegettek, így akarván elérni, hogy az EU ne fogadja el az úgynevezett jogállamisági mechanizmust, a rendeletet, amely lehetővé teszi az uniós pénzkifizetések felfüggesztését a jogállamiság elveinek az EU pénzügyi érdekeit veszélyeztető sérelme esetén (magyarul akkor, ha egy kormány az intézményesített lopást körülbástyázó jogrendszert alakít ki).
A demokrácia exportja kudarcot vallott – halljuk jobbról meg balról is, s az afganisztáni kivonulás képeit szemlélve bizonyára jóleső dolog lehet „antikolonialista” balos vagy kultúrrelativista jobbos alapról a nagyhatalmi hübriszt, no meg az (amerikai) imperialisták kapzsi képmutatását, hipokrita gőgjét emlegetni, melyek, lám, szégyenletes kudarchoz vezettek.
Mi a bánatos istennyila volt ez? – kérdezte magától mindahány műélvező, aki végignézte a múlt hétvégén rendezett nemzeti megavurstli nyitórendezvényét, az augusztus 20-án délelőtt az Andrássy úton előadott vonuló utcaszínházat és élőképsorozatot.
Hoffmann Rózsa eltűnése a közéletből nem volt sem botrányos, sem dicsőséges. Már a 2014-es választások előtt közölte, hogy nem kívánja megtartani a pozícióját, de azt nyilván nem tudjuk meg soha, hogy magától döntött-e így. Annyi biztos, hogy emblematikus figurájává vált a magyar köznevelés „NER-esítésének”, mint a progresszív hazai oktatás első sírásója.
Még a hónap elején történt Székelyföldön, hogy Kövér László óvatosan belekukkantott a magyar férfiak nadrágjába, s nem talált ott semmit, ej, muramista, muramista, ennek fele sem tréfa, gondolta Kövér, és rögtön le is szűrte e rémes élményből a megfelelő tanulságot: a háttérhatalom tette ezt a gyalázatot.
Friss hír, hogy az iskolaorvosok mellett a háziorvosok bevonásával indul oltási kampány a tanévkezdéskor az oktatási intézményekben a 12–18 évesek számára.
Nem mondhatni, hogy az emberiség jobb kedvre derítését szolgálják az ENSZ klímaváltozást vizsgáló kormányközi tanácsadó testületének (IPCC) rendszeres értékelő dokumentumai; már a most kiadott, 6. jelentés első (a klímaváltozás fizikai alapjaival foglalkozó) részét olvasva sincs sok okunk az örömre.
Négymilliárd forint – ennyit szánt Norvégia a Norvég Alap 77 milliárdos keretéből a kormánytól független (tehát valódi) civil szervezetek támogatására Magyarországon. A maradék 73 milliárdot a kormány használhatta volna fel olyan célokra, mint a kisvállalkozások támogatása, a romák felzárkóztatása vagy a klímaváltozás elleni küzdelem.
Magyarország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne világelső, vagy legalábbis ne az élbolyban küzdő legyen a koronavírus-járvány elleni „háborúban”.
Nyilván önök is úgy vannak vele, mint mi, hogy évek (az idősebb kollégák évtizedek) óta valóságos ideggörcsben várják a japán zárszámadási törvény vitáját a tokiói parlamentben, és miután kiderül, hogy a hiány magas, napokig álmatlanul tanulmányozzák az apró betűs részt, hogy hol szaladtak el a költségek (vagy maradtak el a tervezett bevételek). Szegény japán adófizető barátaink!
