A szerk.

Krisztusból bohócot

A szerk.

Amikor júniusban a Magyar Jogász Egylet Értékek és intézmények a tízéves Alaptörvényben című konferenciáján Kövér László azt mondta, hogy az Alaptörvény legfőbb üzenete az, hogy „Magyarország magyar ország akar maradni”, Trócsányi László pedig azzal tromfolta, hogy az Alaptörvény „választ ad arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk”, senki nem lepődött meg.

Nem történt ugyanis egyéb, mint hogy Kövérék ismét egyértelművé tették, hogy mivel a magyar államvezetésnek nincs jövőképe, nosztalgiára építik várukat; számukra a 21. század második évtizedét is szinte kizárólag az 1930-as évek politikája iránt érzett rajongás hatja át. Egy afféle szárnyaszegett Szent István-i gondolat, mivel azt még Kövér László is kénytelen lenne elismerni, hogy a Horthy-rezsim legfontosabb elemét, a területi revíziót manapság csak nem hivatalosan, és akkor is szordínóval lehet emlegetni.

Csakhogy, ha ezt az elemet kihagyjuk a két háború közti korszak hivatalos politikájából, akkor az teljesen üressé és céltalanná válik. Vagyis csak a csomagolás marad, a rendszer anakronisztikus és giccses dekorációja, az ipari mennyiségű szuvenír Nagy-Magyarország, a falvédőre varrt Hiszekegy, Horthy Miklós arcképe bélyegen, képeslapon. E csomagolás kétségkívül legnagyobb szabású eseménye volt az 1938-as Szent István-év, a Szent Jobbal haknizó aranyvonattal és számos egyéb rendezvénnyel, és az azt megelőző Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amely csak látszólag volt politikamentes és egyetemes spirituális esemény. A jelszó ugyanis az volt, hogy legyen az eucharisztikus kongresszus „minden idők legnagyobb eucharisztikus kongresszusa”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.