Krisztusból bohócot

Amikor júniusban a Magyar Jogász Egylet Értékek és intézmények a tízéves Alaptörvényben című konferenciáján Kövér László azt mondta, hogy az Alaptörvény legfőbb üzenete az, hogy „Magyarország magyar ország akar maradni”, Trócsányi László pedig azzal tromfolta, hogy az Alaptörvény „választ ad arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk”, senki nem lepődött meg.

Nem történt ugyanis egyéb, mint hogy Kövérék ismét egyértelművé tették, hogy mivel a magyar államvezetésnek nincs jövőképe, nosztalgiára építik várukat; számukra a 21. század második évtizedét is szinte kizárólag az 1930-as évek politikája iránt érzett rajongás hatja át. Egy afféle szárnyaszegett Szent István-i gondolat, mivel azt még Kövér László is kénytelen lenne elismerni, hogy a Horthy-rezsim legfontosabb elemét, a területi revíziót manapság csak nem hivatalosan, és akkor is szordínóval lehet emlegetni.

Csakhogy, ha ezt az elemet kihagyjuk a két háború közti korszak hivatalos politikájából, akkor az teljesen üressé és céltalanná válik. Vagyis csak a csomagolás marad, a rendszer anakronisztikus és giccses dekorációja, az ipari mennyiségű szuvenír Nagy-Magyarország, a falvédőre varrt Hiszekegy, Horthy Miklós arcképe bélyegen, képeslapon. E csomagolás kétségkívül legnagyobb szabású eseménye volt az 1938-as Szent István-év, a Szent Jobbal haknizó aranyvonattal és számos egyéb rendezvénnyel, és az azt megelőző Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amely csak látszólag volt politikamentes és egyetemes spirituális esemény. A jelszó ugyanis az volt, hogy legyen az eucharisztikus kongresszus „minden idők legnagyobb eucharisztikus kongresszusa”.