A két utolsó férfiember

Még a hónap elején történt Székelyföldön, hogy Kövér László óvatosan belekukkantott a magyar férfiak nadrágjába, s nem talált ott semmit, ej, muramista, muramista, ennek fele sem tréfa, gondolta Kövér, és rögtön le is szűrte e rémes élményből a megfelelő tanulságot: a háttérhatalom tette ezt a gyalázatot.

Vonatkozó megfigyelését e szavakkal osztotta meg a tiszteletére egybesereglettekkel: „A 21. században az alávetésre és kifosztásra kiszemelt embereknek elsődlegesen nem az országát, hanem a tudatát akarják megszállni, a lelkét akarják rabul ejteni. Az új harcmodor lényege, hogy az embert elidegenítik természetes közösségeitől, államától, nemzetétől, szülőföldjétől, hitétől, hagyományaitól, kiforgatják önazonosságából. Még annak a bizonyosságát is elveszik tőle, hogy fiú-e vagy lány.”

E fő közjogi méltóságunk nem tudván tehát, hogy ki is itt a fiú és ki a lány, már csak abban volt biztos, amit jó ideje máshonnan is ismer mindenki – és e mindenki egy igen nagyszámú csoportja egészen konkrétan nevesíti is –, azt tudniillik, hogy e háttérhalom „nem visel állami felségjelzést, nem áll mögötte semmiféle állami főhatalom, sőt, ő áll az állami hatalmak mögött, illetve fölött”. A „tudjuk, kik”.