A szerk.

A kudarc fokozatai

A szerk.

A demokrácia exportja kudarcot vallott – halljuk jobbról meg balról is, s az afganisztáni kivonulás képeit szemlélve bizonyára jóleső dolog lehet „antikolonialista” balos vagy kultúrrelativista jobbos alapról a nagyhatalmi hübriszt, no meg az (amerikai) imperialisták kapzsi képmutatását, hipokrita gőgjét emlegetni, melyek, lám, szégyenletes kudarchoz vezettek. 

(Ennél csak az szórakoztatóbb, amikor a magyar jobboldal emlegeti hazánkat a nyugati erőszakos demokráciaexport újabb célpontjaként és áldozataként, s közben nagy megértéssel beszél a tálibokról.)

Hát nem jobban járt volna mindenki, ha békén hagyják a különböző iszlamista, esetleg szekularizált (de mindenképpen muszlim kulturális-társadalmi hátterű) országokat, főjenek csak a saját levükben? Hagyományaik szinte erre kötelezik őket, nekik úgy is ez volt megírva a sors könyvében. Végül is Kadhafi és Szaddám Huszein idején legalább tudtuk, hogy mire számíthatunk tőlük. És milyen szép is lenne, ha ma a káosz és dez­integráció helyett egy fiaik-unokáik vezette, jó értelemben vett nepotista rezsimmel üzletelhetne a Nyugat – pláne most, hogy az egekbe törnek a szénhidrogénárak!

De ne tévedjünk el a történések időrendjében: az Egyesült Államok sem Irakba, sem két évvel korábban Afganisztánba nem demokráciát teremteni vonult be saját és szövetségesei haderejével, hanem biztonságpolitikai kockázatokat szerettek volna elhárítani. Mintegy mellékesen merült fel, hogy afféle jószolgálati funkciót ellátva, jó sok dollárt elégetve hozzásegítsék ezeket a vallási, etnikai, társadalmi szempontból rendkívül heterogén társadalmakat, hogy azok működő politikai, gazdasági, oktatási, médiarendszert hozzanak létre. A kísérlet, ha sikerül, élhetőbb és biztonságosabb Irakot és Afganisztánt teremtett volna, és beillesztette volna ezeket az országokat a „szabad világ” által elismertek körébe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.