(Ennél csak az szórakoztatóbb, amikor a magyar jobboldal emlegeti hazánkat a nyugati erőszakos demokráciaexport újabb célpontjaként és áldozataként, s közben nagy megértéssel beszél a tálibokról.)
Hát nem jobban járt volna mindenki, ha békén hagyják a különböző iszlamista, esetleg szekularizált (de mindenképpen muszlim kulturális-társadalmi hátterű) országokat, főjenek csak a saját levükben? Hagyományaik szinte erre kötelezik őket, nekik úgy is ez volt megírva a sors könyvében. Végül is Kadhafi és Szaddám Huszein idején legalább tudtuk, hogy mire számíthatunk tőlük. És milyen szép is lenne, ha ma a káosz és dezintegráció helyett egy fiaik-unokáik vezette, jó értelemben vett nepotista rezsimmel üzletelhetne a Nyugat – pláne most, hogy az egekbe törnek a szénhidrogénárak!
De ne tévedjünk el a történések időrendjében: az Egyesült Államok sem Irakba, sem két évvel korábban Afganisztánba nem demokráciát teremteni vonult be saját és szövetségesei haderejével, hanem biztonságpolitikai kockázatokat szerettek volna elhárítani. Mintegy mellékesen merült fel, hogy afféle jószolgálati funkciót ellátva, jó sok dollárt elégetve hozzásegítsék ezeket a vallási, etnikai, társadalmi szempontból rendkívül heterogén társadalmakat, hogy azok működő politikai, gazdasági, oktatási, médiarendszert hozzanak létre. A kísérlet, ha sikerül, élhetőbb és biztonságosabb Irakot és Afganisztánt teremtett volna, és beillesztette volna ezeket az országokat a „szabad világ” által elismertek körébe.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
