A dolog úgy zajlott, hogy a Rózsa utca tájáról egymás után érkeztek a Kodály körönd közepén kijelölt előadótérre különféle jelmezekbe öltözött művészek, akik ott dalra fakadtak, majd továbbmozogtak a Vörösmarty utca általános irányába. Az énekes számokat színpompás táncbetétek központozták és viszont, s az artisztikus menetben ezenkívül kerekeken, emberi erővel mozgatott álszobrok és elszántan trappoló, ugyancsak kidekorált statiszták vettek részt. A befogadói meghőkölés már az első csoportnál, az ősmagyar regölőknél beállt, amikor pár tucat, a legújabb ősmagyar divat szerint öltözködő hagyományőrző lassan haladva azt énekelte, hogy bennük Isten napja ragyog, és ők nem mennek el, itt maradnak juszt is, miközben dobot is vertek, de ez tényleg csak a kezdet volt, végül is, ha valakinek épp a kisföldalatti vonalán van regölhetnékje, miért ne regölhetne ott is akár. A továbbiakban a sorrendért nem kezeskedünk 100 százalékig, de biztosan utánuk jött az ezüstszínű Csodaszarvas-installáció, amely ügyes mechanika révén még a szökellés képzetét is keltette, és amelyet pár kigyúrt, félmeztelen, ezüst geometrikus ábrákkal testfestett legény ugrált körül és mozgatott csörlők segítségével, aztán teherautón egy metálzenekar énekelt arról, hogy „már úgy hiányzott, hogy a hegyeimet lássam”, ez sajnos elég elviselhetetlen volt, de hát ez is ízlés kérdése. (A látványos csörlőzés mondhatni védjegye az előadás szerzőjének, Juronics Tamás koreográfus-rendezőnek.) Volt ugyancsak ezüstszínűre álmodott, és dettó kerekekre szerelt turulmadár, melyet ezüst csodaszarvfejdíszt viselő balett-táncosok bálványoztak, ez talán ironikus utalás volt az alufólia sisakra, talán nem. Kisvártatva felvettük a kereszténységet, amit félreérthetetlenül adott a csekély számú, ám lelkes helyszíni érdeklődő tudtára a Boldogasszony anyánk c. dal Navratil Andrea tolmácsolásában, és az azt csodaszépen körbelengő fehér egyházi zászló, illetve hát egyházi zászló díszlet, kisdedestül, és mindenekelőtt a méretes, aranyszínű lapocskákból összeállított, szoknyaszerű palástot viselő Szent István-figura, akinek az arckifejezése szigorú volt, de igazságos. (Egyes, pánikra hajlamosabb nézőknek itt az a híres Nyijazov-szobor juthatott az eszébe Türkmenisztán fővárosából, amelyik mindig a nap felé fordult, de azt állítólag tényleg aranyból csinálták.) Feltétlen említésre szorul a Szent Korona nagy méretű, stilizált makettje, ennek belsejében egy roma csávó kannázott, társai talpalávalót húztak. A merész művészi képzettársításokat nem soroljuk tovább helyhiány okán, de amikor Wolf Kati énekesnő konkrétan Szent István szignójában állva üzente a világnak, hogy „van egy ország, ahol álmomban jártam”, és még arra is volt gondja, hogy az egyik lába kacéran kilátsszék puritániasan szürke, a kora kereszténység haute couture-jét idéző nagyestélyije alól, tényleg leesett az állunk. Ezt lehet…? Ki engedte ezt meg?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
