A sírásó szava

Hoffmann Rózsa eltűnése a közéletből nem volt sem botrányos, sem dicsőséges. Már a 2014-es választások előtt közölte, hogy nem kívánja megtartani a pozícióját, de azt nyilván nem tudjuk meg soha, hogy magától döntött-e így. Annyi biztos, hogy emblematikus figurájává vált a magyar köznevelés „NER-esítésének”, mint a progresszív hazai oktatás első sírásója.

Ma már csak ritkán, a magánember álorcája mögül mondja el a véleményét, de szavaiból mindig kitűnik, hogy a „művére” módfelett büszke. Talán azt is megéljük, hogy miként az ötvenes évek népességpolitikáját Ratkó-korszaknak, Orbán oktatáspolitikáját majd Hoffmann-korszaknak nevezik, Hoffmann-gyerekeknek meg azokat, akik szerencsétlenségükre ugyanabból a könyvből tanultak; akiknek mindennap tartottak – a padok közt meg a folyosón – testnevelésórát; akik közül jó néhányan 16 éves korukra sem végezték el a nyolc általánost; akiknek, ha nem jártak hittanra, kötelező volt az erkölcstan.

De Hoffmann hiába egy „korszak” névadója, elvtársai ma bukott politikusként tekintenek rá, már nem osztanak lapot neki. Mostanáig úgy tűnt, hogy ő maga is belenyugodott e mellőzöttségbe, ám a minap elég volt némi sajtóérdeklődés, hogy kiderüljön, mennyire nincs ez így.