Amikor David Cameron brit konzervatív pártvezető pár éve, 2013 elején forszírozni kezdte a népszavazást az Európai Unióban maradás vagy az onnan esedékes kilépés kérdésében, bizonyára azt hitte, a 2015-ös választások miatt is jó ötlet lenyúlni az unióellenes angol szélsőjobb, jelesül az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) és Nigel Farage állandó vesszőparipáját. Szó se róla, tényleg jó ötlet volt, a toryk simán nyertek tavaly, pedig három és fél éven át nem nekik állt a zászló, a UKIP-t pedig mindenhol jól elpáholták. És Cameronnak a továbbiakra nézve is volt jó ötlete. Ő, a nemzetközi diplomácia virtuóza Brüsszeltől különféle engedményeket és ésszerű változtatásokat csikar ki, megreparálja mintegy saját kezűleg az uniót; ezeket az eredményeket a nemzet lába elé fekteti, a nemzet pedig elismerően biccent – well, akkor inkább maradjunk!
Ám innentől kezdve Cameron ötleteiből nagyon gyorsan kezdett kimenni a jóság.
Valójában a semminél alig valamivel többet csikart ki Brüsszeltől: de nehéz is lett volna mást, hisz értelmetlen kérdésekre nem lehet értelmes választ adni. (A hosszú hónapok megfeszített munkájának talán legfontosabb hozadéka, hogy az Egyesült Királyságban dolgozó uniós polgárok csak annyi családi pótlékot kapjanak, amennyi otthon, vagyis származási országukban is járna nekik.) Cameron teljesítményét mindenki a helyén is kezelte: az európai politikusok igyekeztek vigyázni arra, hogy ne derüljön ki a blöff, a brit választópolgárok pedig többé-kevésbé magasról tettek rá.
Közben viszont elszabadult a pokol Angliában. Az angol nacionalizmusból, a cinikus manipulációból, a nem tudásból (inkább teljes sötétséget mondanánk), a kétheti szavatosságú politikai számításokból és a pőre suttyóságból halálos mix keletkezett. A tory képviselők egy része – köztük a Cameron-kormány miniszterei – a kilépés mellett kampányol, kéz a kézben a UKIP-vel és néhány munkáspárti (!) képviselővel. Maradna az unióban a toryk Cameron vezette másik, józanabb fele, a Skót Nemzeti Párt, az északír katolikusok összes politikai szervezete és az ottani protestáns pártok egy része. A Munkáspárt és vezetője, Jeremy Corbyn nagyjából kivonta magát a küzdelmekből, ami nem is csoda. Corbyn, akit a legkönnyebben Schiffer András hülyeségben megőszült, időskori mutációjaként tudunk magunk elé képzelni, az uniót (ahogy majdnem minden mást a világon) a globális nagytőke által szőtt láthatatlan, ám annál veszedelmesebb hálónak tartja a lelke mélyén (a nemzetközi politikában pedig Amerika komornyikjának). Amikor – ritkán és erőtlenül – a bennmaradás mellett szólal fel, először hosszasan sorolja, hogy mennyi baj van az unióval, és az is erősen feszélyezi, hogy tulajdonképpen Cameron mellett kéne kampányolnia (miközben a távozni akarók győzelme és a Cameron-kormány ebből következő, elkerülhetetlen bukása akár új választásokhoz, és a Labour győzelméhez is vezethet). A Corbyn vezette Munkáspárt az európai balközép, szocdem pártok szégyene lett.
Most ott tartunk, hogy az Egyesült Királyság kilépésére szavazók tábora cirka 2-5 ponttal vezet, azaz az évekig stabil, és a tagságot igenlőknek kedvező arány az elmúlt pár hétben megfordult. A következmények beláthatatlanok. A távozás leültetné a fontot és a brit gazdaságot (is). Maga a kilépés, illetve Nagy-Britannia és az uniós országok szerződéses viszonyainak az újratárgyalása több évig tartana, addig nem csak Nagy-Britanniában, de az Európai Unióban is erős káosz és bénultság uralkodna. (A kilépés hívei szerint a szabadkereskedelmi megállapodás már a kilépés másnapján újraköthető: ám erre az unió még akkor sem lenne képes, ha hajlandó lenne rá. De nem az.) Skócia belátható időn belül egy újabb népszavazáson elszakad az Egyesült Királyságtól, Észak-Írországban a polgárháború 1998-as rendezésének alaptételei kérdőjeleződnek meg, de megmozdulhat Wales is (ahol szintén a maradás pártiak vannak többségben).
Az angol önsorsrontás mindazonáltal csak az egyik dimenziója lenne a távozás párti szavazatok győzelmének. A másikban – az egész Európán végigsöprő gazdasági válság mellett – az unió politikai leolvadása rémlik fel. Hollandia, Dánia és még ki tudja, hány kisebb vagy nagyobb ország ugyancsak rugalmas elszakadása az uniótól, a német Európa-politika elmagányosodása és a német–francia egyensúly megbomlása, a közös Európa megbénulása és leértékelődése a globális gazdaságban és a nemzetközi politikában.
