A török kormány mindezért először három-, majd további hárommilliárd dollárt kap az uniótól. Az unió emellett lehetővé teszi az útlevéllel rendelkező török állampolgárok számára, hogy vízum nélkül utazhassanak az unió területére, s felgyorsítja Törökország csatlakozását az unióhoz. A vízummentességet az unió bizonyos demokratikus feltételekhez kötötte, ezek nagy részét a török kormány – legalábbis papíron – teljesítette. Néhány kérdés maradt mindössze nyitva, a vita egyes emberi jogok és a török terrorellenes jogszabályok összeegyeztethetetlenségén feneklett meg. A megállapodást – melynek alapjait ez év elején Angela Merkel és Mark Rütte, az unió soros elnökségét vivő Hollandia miniszterelnöke kis túlzással a többiek háta mögött kovácsolták ki – jóvá kéne hagynia az Európai Tanácsnak és az Európai Parlamentnek is; a véglegesítését a felek októberre helyezték kilátásba.
A törökök a határzárat, az alku Európa számára legfontosabb elemét már márciusban életbe léptették. A karhatalom lényegében légmentesen lezárta a török partokat – egy kibaszott hangya vagy vízihangya sem bír átjutni az Égei-tengeren Görögországba, ha a török karhatalom nem akarja.
Ennek a kényszeredett partnerségnek elég sok minden esett áldozatul már mostanáig is. Sok ember is az áldozatául eshetett, a szó legszorosabb értelmében: a török kormány ugyanis lezárta a török–szír határt is, minek következtében az Aleppo környékéről menekülő civilek beszorultak Aszad csapatai és a török határ közé: becslések szerint több százezren. A török partnerség az uniót elvi és gyakorlati síkon is megakadályozza abban, hogy ez ellen szót emeljen: hiszen ő épp azt teszi, mint Törökország. A török megállapodás meggátolja azt is, hogy az unió érdemben felemelje a szavát, hovatovább tegyen valamit a török demokratikus ellenzéket és sajtót érő, egyre súlyosbodó represszió ellen. Az unió lemondott arról is, hogy a török kormány saját, kurd nemzetiségű polgárai ellen viselt háborúját legalább megpróbálja kordában tartani. Törökország úgy settenkedne be az unió előszobájába, hogy rá nem vonatkoznak a közösség demokratikus elvei. Sőt, hogy látványosan letapossa őket. Ezzel az unió, hát, eléggé szembeköpi saját magát.
Mindezekért cserébe az unió azt kapja, hogy a polgárainak nem kell újabb, több százezres, akár milliós menekülttömeget a területére engednie. Ezzel az európai országok talán megúszhatják politikai viszonyaik gyökeres átrendeződését, amit nevezhetnénk rapid fasizálódásnak is. Legalábbis ez az érv az alku mellett; hogy mennyire állja meg a helyét, nincs módunkban eldönteni, hiszen a legjobb esetben is – mármint ha helytálló lenne – egy jövőben be nem következő eseménysorozat tudná igazolni. Ami filozófiai képtelenség.
Ha a törökországi levert puccs lehetséges következményeit próbáljuk elgondolni, először egy nagy szakadék képzik meg előttünk. Ebben a szakadékban először a fenti alku tűnik el, és vele jelenlegi formájában az európai államok közössége. De aztán eltűnik a saját iszlamista kormánya által polgárháborúba fojtott, majd’ nyolcvanmilliós Törökország is, és egy nagy, füstölgő geopolitikai lyuk marad a helyén. Jó lenne belelátni Erdoğan fejébe: ő is ezt a szakadékot látja-e?
