Ez durván három nappal az után történt, hogy Trump a New York Timesnak arról beszélt, hogy ha ő, Trump lenne az elnök, és az oroszok megtámadnák valamelyik (mindegyik) balti államot, akkor először ő, Trump, az elnök, megnézné, hogy eleget fizettek-e ezek az államok a NATO-ba, áldoztak-e eleget a saját védelmükre, és ha a válasz igen, akkor azt mondaná, rendben, a NATO védje meg őket. Ha az derül ki, hogy nem, akkor Trump őszinte sajnálatát tudja maximum kifejezni. Azoknak az országoknak, amelyek most a NATO tagjai vagy az Egyesült Államok katonai szövetségesei, és így élvezik az Egyesült Államok hadseregének védőernyőjét, ám nem elég bőkezűek, Trump azt fogja mondani: Congratulations, you will be defending yourself. Gratulálok, saját magadat fogod megvédeni.
Ne hallgassuk el e ponton, hogy a „mi van, ha Putyin megtámadja Lettországot” kérdésnek lehet egy szerfölött gyakorlatias megközelítése is, ami ugyancsak arra az eredményre jutna, hogy a NATO-nak moccannia sem szabad. Minthogy az orosz csapatok 36, de legfeljebb 60 óra alatt képesek elfoglalni a Baltikumot, a NATO pedig csak pár nappal az invázió után tudna beavatkozni, a szövetségesek segítsége valójában csatatérré, majd romhalmazzá változtatná a balti államokat. De Trump nem erről beszélt. Trump a NATO meghalasztásáról beszél, az esetleges orosz agressziót visszatartó hihető fenyegetés felszámolásáról, és az Egyesült Államok globális katonai szerepvállalásának letekeréséről. Trump egyfajta über- és megaizolacionizmust prédikál Amerikának – ami egyébként gyökeresen ellentétes mindazzal, amit a Republikánus Párt mindeddig a világról és az Egyesült Államok világpolitikai szerepéről gondolt.
Nem ez volt az első és nem az egyetlen mozzanat Trump politikai felemelkedése során, amely Oroszország és Vlagyimir Putyin megértő partnereként mutatta őt. Amint azt például a Washington Post feltárta, Trumpot bizonyos üzleti nehézségein orosz pénzek segítették át; Putyin egyes, alacsonyabb rendfokozatú oligarchái fel-felbukkannak a Trump-birodalom ilyen-olyan partnerei között. Kampánycsapatának egyik mastermindja, egy bizonyos Paul Manafort nevű illető évekig Janukovics ukrán elnök tanácsadója és stratégája volt, tudják, az aranyklozetos Putyin-marionetté, aki az után menekült Oroszországba, hogy a kijevi tüntetők közé lövetett; az országot pedig, amit maga mögött hagyott, úgy az ötödétől szabadították meg Putyin kis zöld emberei. Trump külpolitikai főtanácsadója, egy Carter Page nevű ember korábban a Gazpromnak adott befektetési tippeket, s ápolt szívélyes kapcsolatokat a vállalat felső középvezetőivel. Maga Putyin már tavaly decemberben meleg hangon emlékezett meg Trumpról: „igen okos ember, tehetséges, minden kétséget kizáróan” (on jarkij ocseny cselovek, talantlivij, bez vszjakih szomnyenyij). Putyin elnök üdvözölte azt is, hogy Trump „a kapcsolatok más, mélyebb szintjére akar lépni Oroszországgal”. „…hát hogyisne üdvözölhetnénk ezt? Természetesen üdvözöljük.”
A sor hosszan folytatható, Trump Putyinnak címzett bókjain át az orosz állami propagandagépezet kiállásán keresztül addig a megvetésig bezárólag, amit a két nagy gondolkodó a nyugati demokratikus formák és módszerek iránt érez. Furcsa módon Trump és Putyin az Egyesült Államok megvetésében is osztozik.
Félreértés ne essék, Orbán Viktor nem azt mondta, hogy azért gondolja Európa és Magyarország számára Trump elnökségét jobbnak a Hillary Clintonénál, mert Donald egy hullámhosszon rezeg Vlagyimirral: Trump „tett három javaslatot a terrorizmus megfékezésére, és aligha tudtam volna jobban megfogalmazni európaiként azt, hogy mire lenne szüksége Európának”. De a Putyin-dimenziót nem lehet nem létezőnek tekinteni, a világpolitikai apokalipszist szimplán kisatírozni Donald Trump mögül. (Nota bene: Trump menekültügyi ajánlásai is hátborzongatóak: vajon a „három megoldásba” Orbán beleszámolta-e azt a Trump-ötletet is, hogy a terroristák családját is ki kéne az amerikai hadseregnek irtani?)
Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy egyáltalán miért vette pártfogásába Trumpot Orbán. Ezt – a fent leírt módon állást foglaló Putyint leszámítva – egyetlen hivatalban lévő állami vezető sem tette meg a világon, nem hivatalban lévő politikus se sok. Nem csak nem szokás ilyet csinálni, de nem is túl kifizetődő a vesztesnek látszó jelöltet szeretni: ha a másik győz – amire esetünkben mégiscsak nagyobb az esély –, ez a kis elszólás sokba kerülhet. Orbánnak Európában sem lesznek nyílt követői, s inkább a saját helyzetét nehezítette ezzel; a másik három visegrádi ország közül legalább másfélnek az Oroszországot Kelet-Európában magára hagyó Nyugat effektíve a rémálma.
Talán azért csúszott ez ki Orbán száján, mert annyira tart Hillary Clinton elnökségétől. Clinton még 2011-ben, külügyminiszterként két levélben kérte számon Orbánon a jogállam felszámolását. Orbán ezeket jó érzékkel ignorálta – az Obama-kormányzat később többé-kevésbé el is engedte a dolgot. De Obama világpolitikai passzivitása után Clinton elnöksége más, aktívabb külpolitikát ígér. Talán meg akarta vuduzni Hillaryt? De az is lehet, hogy az intuíció helyesnek bizonyul, és Trump nyer. Talán osztott-szorzott Orbán, és tudatosan vállalt kockázatot: ha Clinton nyer, úgyis mindegy, ha Trump, akkor egy kis előnnyel indul majd nála. Hogy hova, mindegy is.
Talán csak azért mondta ezt, mert Bálványoson mindig nagyot kell mondani, és mindig nagyobbat, mint az előző évben. Vagy egyszerűen csak hibázott. Nem is ezt akarta mondani, hanem azt, hogy kiszáradt a torkom, kérek szépen egy pohár vizet. Pillanatnyi elmeromlás volt.
És van még az a magyarázat is, hogy nem osztott és nem szorzott, nem is kockáztatott tudatosan, nem is hibázott, és nem is véletlenül csúszott ki a száján. Nem intellektuális rövidzárlat volt. Orbán azért mondta, hogy Trumpra szavazna, mert rá szavazna. Mert szereti. Hisz annyi közös vonás és annyi közös inspiráció van bennük – mindketten az addig elképzelhetetlen, kimondhatatlan dolgok elképzelésére és kimondására alapították politikai karrierjüket. Mert Trump és jó pajtása, Putyin fogja Orbán hatalmát a következő „harminc-negyven” évre garantálni. És akkor miért ne mondaná? Ez a magyarázat mind közül a legvalószínűbb. És persze a legijesztőbb is.
