Ezzel lezárulna az a több mint egy éve tartó folyamat, amelynek első látványos állomása a Fidesz frakcióbeli jogainak tavaly márciusi fölfüggesztése volt. Igaz, forma szerint a Fidesz saját maga kérte a fölfüggesztést, de hát ez épp úgy játék a szavakkal, mint a párt megannyi „kommunikációs trükkje”. S a parasztvakításnak máig sem szakadt vége, hisz’ egy vagy két hónap múlva sem kizárni fogják a Fideszt, hanem az vagy otthagyja magától a képviselőcsoportját és beül oda, ahová való, az ECR-be, többek között lengyel és olasz elvbarátai mellé; vagy önként úgy dönt, hogy meghosszabbítja önfölfüggesztését, amíg néppárti barátai dűlőre jutnak abban, hogy mi a bánatot kezdjenek Orbán Viktorral. Amíg az Európai Néppárt vissza nem talál a konzervatív, keresztény értékekhez, mely értékeknek a Fidesz (Orbán) hű és következetes őrzője. Ami a lényeg: a Fidesz (Orbán) fogja diktálni a tempót, és nem fordítva. Orbán Viktort senki sehonnan nem zárhatja ki, mert ez nemcsak a politika, de a természet törvényeinek is ellentmondana.
Pedig maradni aligha maradhat sokáig, ahhoz túl látványosan vette semmibe saját pártcsaládját, és túl látványosan nem változtatott semmit azon a politikai gyakorlatán, amely miatt a Néppárt jelentékeny része föllépett ellene. (Mely csoport eredetileg a Fidesz kivágását követelte még az EP-választások előtt, ám ebbe különféle megfontolások miatt a passzátszelet fújó német CDU akkor még nem ment bele.) Budapestről nézve talán nehéz elhinni, de a fő kérdés nem az, hogy Orbánnak ez árt vagy sem. (Az ország megítélésének persze rosszat tehet, éppen ezért nagy a felelőssége Orbán itthoni ellenzékének abban, hogy kellő határozottsággal tegye a dolgát Brüsszelben, s valamiképp minimalizálja azt a kártételt, amit a kormánypárt okoz a hazának az európai színtéren.) Az ugyanis, hogy a Néppárt hosszú ideje se lenyelni, se kiköpni nem képes Orbánt, sokkal komolyabb problémáról árulkodik, mint egy gigantomániás kalandor elhúzódó méretre vágása. A valóban összeférhetetlen Orbánnal szembeni néppárti cikkcakk-politika (hol védenék, hol kizárnák, hol megint magukhoz édesgetnék) nem független a polgári középpártok bizonytalan helyzetétől. A májusi EP-választáson a nacionalista szélsőjobb európai előretörése elmaradt, de tagállami szinten a közép-erők pozíciója sem javult – példa rá a decemberi brit választás, ahol a józan centrumpolitika katasztrofális vereséget szenvedett mind a toryknál, mind a Labourben. Orbán ereje sem az európai handabandázáson, hanem az itthoni Országgyűlés mandátumeloszlásán alapul. Valódi következményekkel járó vereséget is csak Magyarországon szenvedhet. A mindent bedönteni kész nacionalista veszélytől nem Európa, csak mi magunk szabadíthatjuk meg az országot.
