Ha innen fotózzuk, a Gellért-hegy lesz a háttérben, ha onnan, akkor az Országház – az egész világ Magyarország csodájára fog járni. Aztán majd’ egy évbe telt, mire a csodás műtárgyat sikerült eltakarítani, különös tekintettel az eszelős méretű betonalapzatára, amelyet szabályszerűen szét kellett vernie egy erre szakosodott hatalmas munkagépnek. Nos, 2017-ben volt az a világbajnokság. Kérdezzünk bárkit is a világon arról, hogy mi történt 2017-ben Budapesten? Vagy arról, hogy ki nyerte ott a férfi 100 pillangót? Akár kérdezhetjük is, a válaszok eredményességi aránya borítékolható.
S hogy mindennek mi köze van a magyar kajak-kenu sport éppen aktuális botrányához (Kozák kontra Csipes), azt magunk is csak sejtettük addig, amíg Magyarország kormányának első számú orgánuma bele nem vetette magát a balhé közepébe, hogy kivágja a tuti érvet, megmondja azt, hogy ezután hogyan legyenek a dolgok: kompromisszumra kell jutni a közelgő párizsi aranyak jól felfogott érdekében, s különben sem történt fizikai, csupán verbális abúzus, meg ugyebár nincs is annál kevésbé elegáns dolog, mint kikotyogni mások „alkoholproblémáját” (vö. „mint egy suttyó alkesz”).
Természetesen nem könnyű, hovatovább lehetetlen ép ésszel túllépni azon, amikor az áldozaton kérik számon az esztétikus viselkedést, de lám, vannak a dolognak magasabb szempontjai is, s ezeket a magasabb szempontokat képviseli most Magyarország kormánya afféle muszáj Herkulesként (aligha lehetnek illúzióink a kormányzati akció felől, hiszen a mondott lap a NER-esítése óta következetesen, percnyi lankadás nélkül a hatalom álláspontját mantrázza, számos esetben szó szerint is felbüfögve az épp aktuális direktívákat). E magasabb szempont pedig nem más, mint az arany csillogása – a csillogáson van a hangsúly.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
