Garanvölgyi Ádám Jókai Mór Az új földesúr című regényének már a legelején azt mondja, hogyha nem lehet szűzdohányt színi, mert dohányt csak trafikból szabad hozatni, akkor nem dohányzik. Aztán hasonló okokra hivatkozván lemond a borról, kártyáról, vadászatról, agarászásról, nem teszi ki a lábát többet a falujából, végül a házából, kertjéből sem.
Egészen múlt péntekig úgy álltak a dolgok, hogy ha a Városligetben lesznek a múzeumok, akkor a Városligetbe fogunk múzeumba járni, s a budai Várat elkerüljük nagy ívben, mert ugyan vannak számosan ott jó dolgok, de odaköltözik a király, ne legyünk már láb alatt neki. Ebbéli eshetőségeink ellen halovány hatósugarú politikai erők, illetve a telet sátrakban végigfagyoskodó pár szerencsétlen tiltakozott csupán. Előbbiek ránézésre impotensnek tűntek. Utóbbiak ránézésre leginkább hippinek, s bármennyire is sajnálatos, e műszóról az elmúlt negyven-ötven évben lekopott minden romantika, egyértelműen pejoráló kifejezés lett, így e „ránézés” jelentőségét bárkinek alulbecsülni önáltatás. Igaz, lehet-e valaki más a mínusz húszban, víztől, melegedő-, illetve mellékhelyiségektől messzi távolságban, egy történelem előtti sátorból bámulván a kemping-gázfőzőt? Nem lehet, pedig elemi szükséglete volna, hogy megítélése méltányosabb legyen, hiszen hősi erőfeszítései nemcsak meggyőződése, de bizonyos emberi alapnormák szemszögéből is közérdekűnek mondhatók, szeretett fővárosunk, Budapest javát célozzák. Nyilván a jobb kommunikáció, a „nagyobb elérés” segíthetne rajtuk, de hol van ehhez infrastruktúra – konkrétan a fasorban sincs. De megnyíltak immár a kommunikáció csatornái.
Múlt pénteken ugyanis valaki megjátszotta az egyforintos labdát, és bement. Még egy kis ideig kétséges, hogy megadja-e a bíró, de ha megadja, nagyot fordulhat a helyzet. Arra nyílik ugyanis nagyon konkrét lehetőség, hogy ez az egész téboly, amit a Városliget múzeumi negyeddé barkácsolása jelent, nos, mehessen a levesbe. De legalábbis a kellő nyilvánossághoz jussanak az ún. Liget projekt bármilyen rendű és rangú ellenzői is.
Persze, nem ennyire egyszerű a történet. Ahogy a lapunk belsejébe pozicionált cikkünkben részletesen is leírjuk, múlt pénteken a fővárosi választási bizottság átengedett egy népszavazási kérdést, amit a Városliget beépíthetőségének tárgyában terjesztett be Moldován László, az LMP egyik helyi képviselője. A kérdés drámai: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a Fővárosi Közgyűlés úgy módosítsa a Városligeti Építési Szabályzatot, hogy a Városliget közpark megengedett legkisebb zöldfelülete 70 százalék legyen?”
Erre mondják azt, hogy: mi van?
Nos, valóban nem ez a világ legegyértelműbb kérdése. Például mi az, hogy „közpark”? Mi az, hogy „zöldfelület”? Mennyi a 70 százalék? És miért annyi? Ki ismeri az emlegetett szabályzat jelenlegi mutatóit? Mit csinál az önkormányzat, ha egyetértek? És egyáltalán, hány éves a kapitány?
Talán épp nehezen értelmezhető volta miatt csúszott át ez a kérdés. De tényleg átcsúszott-e vagy csak vette nagy nehezen az első akadályt – a törvény szerint 15 napig lehet megfellebbezni a bizottság döntését, ha nincs fellebbezés, jogerőre emelkedik, s öt nap felkészülési idő után lehet gyűjteni az aláírásokat, megint 138 ezret cirka, mint az olimpia ellen, lévén ez is fővárosi illetékességű voksolás lesz, ha lesz. Ha egy forintunk van, egyforintos kérdést kell feltennünk, s arra kell válaszolnunk – hangosan és jól érthetően.
Kedves Olvasó, emlékszik Ön, hogy is szólt egész pontosan az olimpiai népszavazás tervezett kérdése? Milyen kérdést is támogatott több mint 266 ezer aláírás? Mi elől futott meg oly fürge lábbal Orbán Viktor? Nos, a kérdés az volt körülbelül, hogy akarunk-e Budapestre olimpiát vagy nem akarunk? Körül-belül.
A kérdés (körül-belül) most is ez: akarunk-e múzeumi negyedet a Városligetbe vagy nem akarunk, s kérnénk inkább vissza a szép közparkunkat? Így már jóval egyszerűbb a dolog, s ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy ez a kérdés így is fog felmerülni abban a pillanatban, amint a választási bizottság végleg zöld jelzést ad neki. Ám addig még több mint egy hét van, így az is megeshet, hogy mire önök e sorokat olvassák, már jelentkezett egy nyugdíjas illetőségű magánszemély a kormány valamelyik önfényező plakátjáról, akitől elvették kedves vasárnapi zárva tartását meg az ő nagy és merész olimpiai álmát, s ezt tűrte, de a múzeumait már nem hagyja, tőle ne vegye el egy koszos hippi se a zenepalotáját, s ezért fellebbezést sem rest benyújtani. Ám ha ez mégsem történik meg, s elhagyjuk azt az összeesküvés-elméletet, miszerint Orbán firkálta meg ezt is, mert már jönne kifelé a múzeumi ötletből, fasznak múzeum, úgyis csak drága; tehát, ha marad a pőre kérdés, akkor azonnal teljesen mindegy lesz, hogy mennyire tűnik bénának.
Mert mára igenis felnőtt a világ Horn Gábor egykor futurisztikusnak ható marhaságához, amit a vizitdíjas népszavazás után nyilatkoztatott ki, tudniillik „nem, Feri, nem azt mondták, hanem azt, hogy menj a picsába”. Mert ez a szomorkás ország az elmúlt tíz évben addig lett farigcsálva, hogy mára minden Orbánról szóljon. Orbán olimpiájáról szólt az előző népszavazási kérdés is, az azt megelőző pedig Orbánék vasárnapi boltzáráról – mind a kétszer azt mondták, hogy Viktor, eriggy te… És mind a kettő hallatán elszelelt, ugyebár. Ez is az ő múzeumi negyedéről szólna, aztán egy és csupán egyetlenegy áttétellel a várbeli szállásáról, s néhánnyal az egész uralkodásáról, a fejéről. S annyiban jó is, hogy róla szólna, mert hamar megmutatná, tart-e még a főváros olimpiai hevülete, ellentmond-e a főváros ismét a gonosznak? S főként, tart-e még azon politikai szereplők lendülete, akik kisebb vagy nagyobb részesedést vállalva sikerre vitték az olimpiai népszavazás ügyét. S persze arról is, hogy lesz-e nekik bármi keresnivalójuk a hamarosan esedékes (2018-as) választásokon. Ha kitart a lendületük, Orbán harmadszor is inalni fog. S a hátával még senki nem nyert választást.
