Mindenkinek meglehet a maga stratégiája, túlélési technikája, terve. Még azt is aggályos valakinek (valakiknek) a szemére vetni, hogy hol voltál akkor, amikor a másikakra mentek. Hősnek lenni nem kötelező, rettegni szabad, különben is a remény hal meg bizonyítottan utoljára. És hát nem is olyan széles az efféle véghelyzetek kezelésének repertoárja.
Amióta Orbán Viktor hadba küldte janicsárjait a magyar kultúra ellen, ennek a maga teljességében is oly szerencsétlenül szűkös repertoárnak szinte a teljes egészét módunk volt láthatni. Akiknek volt hátországuk (valahol máshol a világban), némi kulturált tiltakozás után visszavonultak oda – példának okáért a CEU Bécs mellett mehetett volna a világ számos remek városába is. Az is megtisztelő, hogy itt maradtak a közelben. Más utat választott a Magyar Tudományos Akadémia, bár a kulturált tiltakozás a köreikben sem maradt el, még ha nem is volt oly egyszólamú, mint a CEU esetében. De voltak, akik ezeknél radikálisabb módszert választottak, mint az Index bárdjai, akik egy idő után felálltak, s hagyták ott az egészet, akár a lángsírba tartó velszi eleik. S így cselekedett a Színház és Filmművészeti Egyetem néhány oktatója, utóbb teljes vezérkara is. A felsoroltak közül egyik gesztus sem maradt hatástalan, fel-felkapta a fejét az ország, s valamelyest még Európa is. Különben is, tíz éve tanulhatjuk már, hogy jobb, ha hiszünk az esőcseppek kőharapó erejében, mert ha nem, akkor oda még a remény is.
Ugyanakkor a CEU Bécsben, Palkovics mondja meg, hogy ki kutasson, mit kutasson, miből kutasson. Az Index helyett nem lesz másik olyan, mint az az Index volt, amit annyian olvastak; a felállottak most épp arról szivárogtatnak, hogy hamarosan elindul egy fizetős online lap, ha minden jól megy. Ugyanakkor tán épp mától, amikor e sorokat írjuk, már fideszes dalnokok írják és szervezik azt az Indexet, amelyet ugyanoda kattintva ér el bárki, mint a régit. Mindebbe az ország, a világ, amely felkapta a fejét a hírek hallatán, úgyszólván beletörődött. Beletörődtek tán az érintettek maguk is. Országnak, világnak e beletörődés nem is tartott olyan sokáig, éppen csak hetekig, hónapokig. Kicsit összébb kell mindig húzódni, de azért valahogy csak van most is. Csak annyi pusztán a kérdés, hogy ki élt túl és mi élt túl. A leegyszerűsített válasz úgy hangzik, hogy a ki túlélt, a mi meg nem. Nincs CEU-nk, nincs rendes akadémiánk, az Indexből tán fiatalos Origo lesz, a „ki” pedig megpróbálja ebben a környezetben keresni a boldogulását, de már sokkal-sokkal nehezebb dolga van, mint akár csak egy-két évvel ezelőtt is volt.
De hétfő este óta tudhatjuk, amit tudtunk eddig is, csak nem láttunk rá példát, hogy lehet másképpen is: az utolsó töltényig. Hétfő este ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói elbarikádozták egyetemük bejáratát, s kijelentették, hogy oda az uzurpátort be nem engedik. Vidnyánszkynak és a központi hatalom kinevezte segédeinek tőlük nincsen bejárása oda! Tették mindezt azután, hogy állva megtapsolták a – párbeszéd hiányában egyéb lehetőséget nem látó – iskolai vezetőik önkéntes lemondását. A lemondást, mely fölött Vidnyánszky postafordultával és szokás szerint szemforgató módon triumfált, mi párbeszélgetni akartunk, mi jót akartunk, de ezek felálltak a kinyújtott baráti kéz elől. És legyünk nyugodtak, egy csomóan még mindig elhiszik ezt, hogy ő jót akart.
A hallgatók más utat választottak, mint iskolai vezetőik. Most kordonszalagokkal el van rekesztve az egyetem bejárata, s ők bent táboroznak a kapu mögött, szervezik a váltásokat, megfogalmazzák elvárásaikat. Mondjuk ki, épp azon vannak, hogy ne adják oda a fosztogatónak önként, ami az övék, s ezért cselekedni is hajlandók. E fölött már sokkal nehezebb lesz triumfálnia a Vidnyánszky takarásában felvonuló Orbánnak.
Nem tudjuk, hogy meddig bírják, nem tudjuk, hogy végül mit érnek el, de abban már biztosak lehetünk, hogy megmutatták, az eddigieknél is lehet többet tenni a jobb élet, egyáltalán az élet védelméért. Vas utcai törpe Thermopülai.
