Józsefvárosban a fideszes alpolgármester győzött biztos előnnyel, a XIV. kerületben pedig az MSZP, a DK és a Párbeszéd támogatta közös jelölt, aki nagyon megverte fideszes vetélytársát. Megjegyzendő, hogy a VIII. kerületi Magdolna-negyedben az ellenzéki jelöltekre összesen leadott szavazatok száma meghaladta a győztes voksainak mennyiségét.
Ha a ciklus más hasonló jellegű választásait nézzük (azokat, ahol ugyancsak számított a jelöltek pártkötődése is), a tanulság pofonegyszerű. Az antiorbánista választók, akikből napról napra több van, és akiknek napról napra mind jobban elegük van a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből – a gátlástalan lopásból, a törvényeknek, még a NER által alkotott szabályoknak is az egyre nyíltabb semmibe vételéből, a másként gondolkodók leplezetlen fenyegetéséből és í. t. – a Fidesz leváltásáért sok mindenre hajlandók. Nem érdekli őket, hogy melyik szervezet miért nem akar részt venni az összefogásban akkor, ha van reális esély a Fidesz legyőzésére, és az ellenzéki jelölt is jó szívvel támogatható. Ebben az esetben a választó leszarja az MSZP múltját, meg a Gyurcsány jelenléte (távol tartása) témakörben feszülő purparlékat, mert számára nem ez a lényeg. Tanulság az is, hogy tetszik, nem tetszik, az MSZP nélkül nem lehet Orbánt megverni. Hiába talált az LMP és az Együtt a Józsefvárosban elfogadható, rokonszenves jelöltet, ha az MSZP nem állt be az evangélikus lelkésznő mögé. Az is világos, hogy az MSZP önmagában nem ér semmit: hozhat persze egy-két körzetet (mint 2014 őszén Újpestet, bár a DK csendestárs volt ott is), de ugyanúgy szüksége van a többi ellenzéki pártra, ahogyan azoknak a szocialistákra. Kölcsönösen szar érzés ez, nyilván, de a realitás az, hogy igazából csak az együttműködés módja (burkolt vagy nyílt összeborulás) lehet kérdéses. De a választók, meglehet, már ezen is túlléptek.
Ezzel persze minden ellenzéki erő tisztában van legkésőbb Kész Zoltán 2015. februári veszprémi győzelme óta.
Egy valaha igen éles eszű politikai elemző, Kövér László (nem ironizálunk, bármelyik politológust kenterbe verte hajdanán) a Fidesz számára sokkoló 1994-es vereség után arra kereste a választ, hogy miként tarolhatott az MSZP a választásokon. S a politikai térfelek töredezettségében találta meg: összességében hiába volt több az MSZP-ellenes voks, ha azok százfele oszlottak. Az erre épített stratégia (ami aztán kizárólag személyi, jellembéli okok miatt, és nem másért torkollott a NER-be) már rövid távon sikert eredményezett.
Az akkori Fidesznek persze jóval könnyebb dolga volt. Elsősorban is azért, mert ellenfelei kétharmados parlamenti erőfölényük birtokában sem hágták át a demokratikus játékszabályokat. A méltányos versengés lehetősége a mostani ellenzéki pártoknak már nincs meg, hisz törvényben fideszesítették a választási és kampányszabályokat: de lám, a jelek szerint a Fidesz még úgy is megverhető, hogy neki lejt a pálya. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon egyre több polgár akarja a szemétdombon látni az orbánizmust.
Erre a nyilvánvaló tényre kellene választási stratégiát építeni minden olyan régi és új pártnak, mozgalomnak, amelyik valóban véget akar vetni az orbánista dúlásnak. Meg annak a tudatában politizálni, hogy a munka könnyebbik – jóval könnyebbik – fele Orbán leváltása. Ha már ennek mikéntjében is képtelenek konszenzusra jutni, hogyan lesznek képesek megállapodni az igazán nagy feladatban? Az ország újjáépítésében. Amihez egymagában ugyancsak kevés bármelyikük.
