Szóljon bár egy megmozdulás az orosz befolyásról, Áder János siralmas elnöki teljesítményéről, vagy tényleg a civilek kormányzati üldözéséről, vagy legyen fonák békemenet, végül mindegyikből csak úgy süt az elégedetlenség, a többfrontos felháborodás, az Orbán-rendszer elutasítása. Ugyanakkor e tüntetések állami kezelése is jócskán túllép már megszokott keretein. A miniszterelnök húsvéti szózatában viszkető tenyereket emleget, de gyorsan meg is nyugtat, hogy a rendőrség szerfelett fegyelmezetten tűri, sőt a „végsőkig elmennek a türelemben”, hogy „borzalmas dolgokat skandálnak” az elpimaszodott sorosbérencek. Orbán vonatkozó közlését érdemes szó szerint is idézni, mert ebből következik az állam és mindenféle segédcsapatainak az összes további gesztusa. Tehát: „A rendőreink pedig – szemben egyébként a legtöbb nyugat-európai országnak a magatartásával – a végsőkig mennek el türelemben, és csak annyit szeretnének, hogyha balhé nélkül véget érnének ezek az utcai megmozdulások, és nem lépnek föl olyan válaszeszközökkel, mint amilyen Franciaországban, Németországban vagy éppen Nagy-Britanniában rendszeresen látható ilyen eseményekkor. És ezért tiszteletet is érdemelnek szerintem a rendőreink.” Tudniillik azért érdemelnek tiszteletet, mert nem sóznak oda, ha „borzalmas dolgokat skandálsz” – egyelőre.
Azt, hogy e szavakat a maga keresetlenségével Németh Szilárd, Orbán pártjának alelnöke is elismételte, normál esetben írhatnánk a mindenáron való teljesítési kényszer számlájára is, de közben gyorsított eljárásban ítéli el a bíróság a magukról megfeledkezett (vízfestéket hajigáló) tüntetőket – szám szerint négyet. Kinek egyhavi közmunka jut, kinek 30 ezer forintos pénzbírság, meg némi diplomáciai, illetve jóbaráti figyelem, ami a jóbarát ugyancsak tiszteletre méltó fegyelmezettségének hála, happy enddel felérő bocsánatkéréssel végződik. Mindennek látszólagos mellékkövetkezményeként ott tartunk éppen, hogy hazánk egyik elismert történésze a televízió nyilvánossága előtt vitatkozik egy Oroszországból érkezett vodkakereskedővel a II. világháború kitörésének körülményeiről, ami ugyebár maga a demokrácia, a társadalmi párbeszéd ércnél is maradóbb emlékműve. Vagy ha nem, hát Hannibál tanár úr hányattatásai Abszurdisztánban – mindegy, így is, úgy is arról szól, hogy polgár, maradj nyugton a fenekeden, ne hajigálj vízfestéket, ne skandálj borzalmas dolgokat, s akkor nem lesz esetleg semmi baj, a viszkető tenyerű türelmesek nem lépnek fel „válaszeszközökkel”, s a parlamenti őrség sem veti be vadiúj aknavetőit, ha szordínósan óbégatsz a Kossuth téren. Nem jönnek Kubatov kopaszai, csak akkor, ha népszavazni akarsz, vagy kamaszlányoktól kell megvédeni a székházat.
Egy-egy nagyobbacska tüntetés után Magyarországon mindig előkerül, hogy „na, és mire mentek vele”, meg hogy „mi lesz ebből”? Így biztosan nem lehet megszabadulni az Orbán-rezsimtől. Rész- vagy időszaki sikereket is csak a rezsimnek mérsékelten fontos dolgokban lehet elérni, mint az internetadó, a vasárnapi boltzár vagy éppenséggel az olimpia ügyében. Úgyhogy mi végre az egész? Sokan osztják e beletörődő, némi reménytelenségről árulkodó nézeteket. Csak pont Magyarország egyszemélyi vezetése, vagy ha tetszik, a magyar állam nem osztja: az igenis tart ezektől a tüntetésektől. Sőt, a fenyegetőzés a fizikai erőszakkal épp arról árulkodik, hogy fél tőle, mint ördög a tömjéntől. Ne ugrálj, mert lebaszok egyet – ismerős retorika, nemde? Például a lelátókról.
Hogy most azért retteg-e Orbán e tüntetésektől, mert immár egy viccpárt pár ezer fős tüntetése is azonnal eljut a Fox Newsig, s nyakunkon az ő egyik fő történelmi hagyatékának, az ún. vizes vébének a startja? Amikor is a kormánykörök szócsövei szerint hatmilliárd ember fogja figyelni a világon, hogy mi a fene történik itt – s hogy venné ki magát, ha ennyi ember szeme láttára kenné be vízfestékkel valaki a szép új piramist? Vagy éppenséggel azért retteg, mert meg van róla győződve, hogy az ilyen tüntetések igenis alkalmasak komoly társadalmi változásokat generálni? Ez egyelőre nem tudható. Az is lehet, hogy csak a szimpla rossz lelkiismeret a félelem oka. Csakhogy a fenyegetés maga ezúttal fontosabb, hiszen Magyarországot e pillanatban a saját vezetése és annak barátai fenyegetik. Volt már ilyen nem is egyszer a történelemben, olyan is akadt köztük, ami demokráciának nevezte magát, nem is olyan rég. De mind elmúlt.
