A szerk.

Dupla önkény

A szerk.

Első ránézésre meghátrálásnak tűnhetett, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának (EUB) májusi ítéletére reagálva felszámolta a magyar–szerb határon működő két tranzitzónát, a konténerfalvakban fogva tartott körülbelül 300 menedékkérőt pedig az ország belsejébe, zömében nyílt befogadó állomásokra helyezte át.

Bár a közvetlen érintetteknek nyilván hatalmas megkönnyebbülés volt a szabadulás több hónap – esetenként több év – börtönkörülményei után, minden jel arra mutat, hogy a tranzitzónák beszántásával Orbánék egyben a menedékjoghoz való hozzáférés egyetlen, eddig is borzasztóan leszűkített lehetőségét is elveszik a háború és üldöztetés elől menekülőktől.

Ellentétben azzal, amit a témában megszólaló fideszesek sugallnak, a kormánynak igen­is volt más választása – valójában az EUB nem „írta elő” a tranzitzónák bezárását, ilyen határon felállított táborokat az uniós jog is ismer. A luxembourgi székhelyű bíróság csupán azt mondta ki, hogy legfeljebb négy hétig lehet ezekben menedékkérőket elhelyezni, őrizetükről pedig egyedi, írásos, bíróságon megtámadható határozatot kell hozni. (Emlékeztetőül: a kormány 2017 márciusa óta mindenfajta formális határozat nélkül és korlátlan ideig zárta a konténerek közé a menekülőket, arra hivatkozva, hogy a tranzitzóna nem is minősül fogva tartásnak, hiszen Szerbia felé szabadon elhagyható. Ezt az abszurd érvet szedte szét a májusi bírósági ítélet.)

A kormány azonban ahelyett, hogy módosította volna a menekültügyi szabályokat (akár a tranzitzóna megtartásával), a veszélyhelyzet megszüntetéséről szóló salátatörvénybe rejtve lényegében a menedékjoghoz való hozzáférés teljes kiüresítéséről rendelkezett (egyelőre december 31-ig, de Orbán Balázs államtitkár a 444.hu által szervezett vitán nem úgy beszélt a bevezetett rendszerről, mint amit ideiglenesnek szánnak). Az új szabály értelmében a menedékkérelem benyújtásának előfeltétele, hogy a menedékkérő jelentkezzen egy Magyarországgal szomszédos nem uniós tagállamban lévő magyar nagykövetségen (praktikusan a belgrádin vagy a kijevin), és ott „szándéknyilatkozatot” töltsön ki. A menekültügyi hatóság a szándéknyilatkozat alapján dönt arról, hogy engedélyezi-e a külföldi beutazását Magyarországra, a kérelmező csak ezen utazási okmány birtokában terjeszthet elő menedékkérelmet, immár az ország területén. Ha valaki a kerítésen át vagy azt megkerülve jut be Magyarországra, azt a rendőrök a határhoz kísérik és a fent említett nagykövetségek valamelyikére „irányítják”.

Mivel a beutazási okmány kiállítására 60 napos határidőt ír elő a jogszabály, pozitív döntés esetén a menedékkérők akár még jobban is járhatnak, mint eddig, amikor a tranzitzóna előtt, majd a tranzitzónában is hosszú hónapokat kellett várakozni. Csakhogy sem a törvény, sem az azt kiegészítő rendeletek nem tartalmaznak semmilyen szempontrendszert, ami alapján a menekültügyi hatóság a beutazást engedélyezhetné vagy megtagadhatná. Így a határon tapasztalt rendőrségi önkény után a menedékkérők egy második hatósági önkénnyel is kénytelenek lesznek szembenézni – és a korábbi tapasztalatokból kiindulva jó okkal feltételezhetjük, hogy a kérelmezők döntő többségét megfosztják majd attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán menedékkérelmet terjeszthessenek elő. Ráadásul a törvény nem rendelkezik a hatósági döntésekkel szembeni jogorvoslatról, de még csak arról sem, hogy a beutazás megtagadását milyen módon kell közölni a reménybeli menedékkérővel.

A magyar menekültügyi rendszer eddig is súlyosan sértette a vonatkozó nemzetközi szerződéseket és az uniós jogot, de legújabb lépésével a kormány mintha már a látszatát sem akarná fenntartani annak, hogy érvényesnek ismeri el az 1951-es genfi konvenciót, ami mégiscsak a II. világháború után kialakult világrend egyik fő morális alapja. Bár a migránsozás az utóbbi időszakban valamelyest alábbhagyott, Orbán továbbra is a félelmek szításában és fenntartásában érdekelt, nem a migrációval kapcsolatos problémák megoldásában. Az Európai Uniónak – a bizottságnak és a német soros elnökségnek – is ebből kell kiindulnia, amikor ősszel ismét nekiveselkedik a közös európai menekültügyi rendszer újraszabályozásának.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.