A szerk.

Dupla önkény

A szerk.

Első ránézésre meghátrálásnak tűnhetett, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának (EUB) májusi ítéletére reagálva felszámolta a magyar–szerb határon működő két tranzitzónát, a konténerfalvakban fogva tartott körülbelül 300 menedékkérőt pedig az ország belsejébe, zömében nyílt befogadó állomásokra helyezte át.

Bár a közvetlen érintetteknek nyilván hatalmas megkönnyebbülés volt a szabadulás több hónap – esetenként több év – börtönkörülményei után, minden jel arra mutat, hogy a tranzitzónák beszántásával Orbánék egyben a menedékjoghoz való hozzáférés egyetlen, eddig is borzasztóan leszűkített lehetőségét is elveszik a háború és üldöztetés elől menekülőktől.

Ellentétben azzal, amit a témában megszólaló fideszesek sugallnak, a kormánynak igen­is volt más választása – valójában az EUB nem „írta elő” a tranzitzónák bezárását, ilyen határon felállított táborokat az uniós jog is ismer. A luxembourgi székhelyű bíróság csupán azt mondta ki, hogy legfeljebb négy hétig lehet ezekben menedékkérőket elhelyezni, őrizetükről pedig egyedi, írásos, bíróságon megtámadható határozatot kell hozni. (Emlékeztetőül: a kormány 2017 márciusa óta mindenfajta formális határozat nélkül és korlátlan ideig zárta a konténerek közé a menekülőket, arra hivatkozva, hogy a tranzitzóna nem is minősül fogva tartásnak, hiszen Szerbia felé szabadon elhagyható. Ezt az abszurd érvet szedte szét a májusi bírósági ítélet.)

A kormány azonban ahelyett, hogy módosította volna a menekültügyi szabályokat (akár a tranzitzóna megtartásával), a veszélyhelyzet megszüntetéséről szóló salátatörvénybe rejtve lényegében a menedékjoghoz való hozzáférés teljes kiüresítéséről rendelkezett (egyelőre december 31-ig, de Orbán Balázs államtitkár a 444.hu által szervezett vitán nem úgy beszélt a bevezetett rendszerről, mint amit ideiglenesnek szánnak). Az új szabály értelmében a menedékkérelem benyújtásának előfeltétele, hogy a menedékkérő jelentkezzen egy Magyarországgal szomszédos nem uniós tagállamban lévő magyar nagykövetségen (praktikusan a belgrádin vagy a kijevin), és ott „szándéknyilatkozatot” töltsön ki. A menekültügyi hatóság a szándéknyilatkozat alapján dönt arról, hogy engedélyezi-e a külföldi beutazását Magyarországra, a kérelmező csak ezen utazási okmány birtokában terjeszthet elő menedékkérelmet, immár az ország területén. Ha valaki a kerítésen át vagy azt megkerülve jut be Magyarországra, azt a rendőrök a határhoz kísérik és a fent említett nagykövetségek valamelyikére „irányítják”.

Mivel a beutazási okmány kiállítására 60 napos határidőt ír elő a jogszabály, pozitív döntés esetén a menedékkérők akár még jobban is járhatnak, mint eddig, amikor a tranzitzóna előtt, majd a tranzitzónában is hosszú hónapokat kellett várakozni. Csakhogy sem a törvény, sem az azt kiegészítő rendeletek nem tartalmaznak semmilyen szempontrendszert, ami alapján a menekültügyi hatóság a beutazást engedélyezhetné vagy megtagadhatná. Így a határon tapasztalt rendőrségi önkény után a menedékkérők egy második hatósági önkénnyel is kénytelenek lesznek szembenézni – és a korábbi tapasztalatokból kiindulva jó okkal feltételezhetjük, hogy a kérelmezők döntő többségét megfosztják majd attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán menedékkérelmet terjeszthessenek elő. Ráadásul a törvény nem rendelkezik a hatósági döntésekkel szembeni jogorvoslatról, de még csak arról sem, hogy a beutazás megtagadását milyen módon kell közölni a reménybeli menedékkérővel.

A magyar menekültügyi rendszer eddig is súlyosan sértette a vonatkozó nemzetközi szerződéseket és az uniós jogot, de legújabb lépésével a kormány mintha már a látszatát sem akarná fenntartani annak, hogy érvényesnek ismeri el az 1951-es genfi konvenciót, ami mégiscsak a II. világháború után kialakult világrend egyik fő morális alapja. Bár a migránsozás az utóbbi időszakban valamelyest alábbhagyott, Orbán továbbra is a félelmek szításában és fenntartásában érdekelt, nem a migrációval kapcsolatos problémák megoldásában. Az Európai Uniónak – a bizottságnak és a német soros elnökségnek – is ebből kell kiindulnia, amikor ősszel ismét nekiveselkedik a közös európai menekültügyi rendszer újraszabályozásának.

Figyelmébe ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor. Nemrég azt is megjegyezte, hogy Oroszország egymillió embert veszített az Ukrajna ellen indított háborújában. (Ez a szám az orosz áldozatok felső becslése.)

A Menhir

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.

Nehogy elrabolják

Huszonéves nőként lett vizsgáló a magyar rendőrségen, és idővel kivívta férfi kollégái megbecsülését. Már vezetői beosztásban dolgozott, amikor az ORFK-hoz hívták; azt hitte, szakmai teljesítményére figyeltek fel – tévedett. Patócs Ilona A nyomozó című könyve nem regény, hanem egy karrier és egy csalódás dokumentuma.