Bár a közvetlen érintetteknek nyilván hatalmas megkönnyebbülés volt a szabadulás több hónap – esetenként több év – börtönkörülményei után, minden jel arra mutat, hogy a tranzitzónák beszántásával Orbánék egyben a menedékjoghoz való hozzáférés egyetlen, eddig is borzasztóan leszűkített lehetőségét is elveszik a háború és üldöztetés elől menekülőktől.
Ellentétben azzal, amit a témában megszólaló fideszesek sugallnak, a kormánynak igenis volt más választása – valójában az EUB nem „írta elő” a tranzitzónák bezárását, ilyen határon felállított táborokat az uniós jog is ismer. A luxembourgi székhelyű bíróság csupán azt mondta ki, hogy legfeljebb négy hétig lehet ezekben menedékkérőket elhelyezni, őrizetükről pedig egyedi, írásos, bíróságon megtámadható határozatot kell hozni. (Emlékeztetőül: a kormány 2017 márciusa óta mindenfajta formális határozat nélkül és korlátlan ideig zárta a konténerek közé a menekülőket, arra hivatkozva, hogy a tranzitzóna nem is minősül fogva tartásnak, hiszen Szerbia felé szabadon elhagyható. Ezt az abszurd érvet szedte szét a májusi bírósági ítélet.)
A kormány azonban ahelyett, hogy módosította volna a menekültügyi szabályokat (akár a tranzitzóna megtartásával), a veszélyhelyzet megszüntetéséről szóló salátatörvénybe rejtve lényegében a menedékjoghoz való hozzáférés teljes kiüresítéséről rendelkezett (egyelőre december 31-ig, de Orbán Balázs államtitkár a 444.hu által szervezett vitán nem úgy beszélt a bevezetett rendszerről, mint amit ideiglenesnek szánnak). Az új szabály értelmében a menedékkérelem benyújtásának előfeltétele, hogy a menedékkérő jelentkezzen egy Magyarországgal szomszédos nem uniós tagállamban lévő magyar nagykövetségen (praktikusan a belgrádin vagy a kijevin), és ott „szándéknyilatkozatot” töltsön ki. A menekültügyi hatóság a szándéknyilatkozat alapján dönt arról, hogy engedélyezi-e a külföldi beutazását Magyarországra, a kérelmező csak ezen utazási okmány birtokában terjeszthet elő menedékkérelmet, immár az ország területén. Ha valaki a kerítésen át vagy azt megkerülve jut be Magyarországra, azt a rendőrök a határhoz kísérik és a fent említett nagykövetségek valamelyikére „irányítják”.
Mivel a beutazási okmány kiállítására 60 napos határidőt ír elő a jogszabály, pozitív döntés esetén a menedékkérők akár még jobban is járhatnak, mint eddig, amikor a tranzitzóna előtt, majd a tranzitzónában is hosszú hónapokat kellett várakozni. Csakhogy sem a törvény, sem az azt kiegészítő rendeletek nem tartalmaznak semmilyen szempontrendszert, ami alapján a menekültügyi hatóság a beutazást engedélyezhetné vagy megtagadhatná. Így a határon tapasztalt rendőrségi önkény után a menedékkérők egy második hatósági önkénnyel is kénytelenek lesznek szembenézni – és a korábbi tapasztalatokból kiindulva jó okkal feltételezhetjük, hogy a kérelmezők döntő többségét megfosztják majd attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán menedékkérelmet terjeszthessenek elő. Ráadásul a törvény nem rendelkezik a hatósági döntésekkel szembeni jogorvoslatról, de még csak arról sem, hogy a beutazás megtagadását milyen módon kell közölni a reménybeli menedékkérővel.
A magyar menekültügyi rendszer eddig is súlyosan sértette a vonatkozó nemzetközi szerződéseket és az uniós jogot, de legújabb lépésével a kormány mintha már a látszatát sem akarná fenntartani annak, hogy érvényesnek ismeri el az 1951-es genfi konvenciót, ami mégiscsak a II. világháború után kialakult világrend egyik fő morális alapja. Bár a migránsozás az utóbbi időszakban valamelyest alábbhagyott, Orbán továbbra is a félelmek szításában és fenntartásában érdekelt, nem a migrációval kapcsolatos problémák megoldásában. Az Európai Uniónak – a bizottságnak és a német soros elnökségnek – is ebből kell kiindulnia, amikor ősszel ismét nekiveselkedik a közös európai menekültügyi rendszer újraszabályozásának.
