Hogy a budapesti önkormányzati választás, pontosabban a főpolgármester és a közgyűlés tagjainak megválasztása nem előre lefutott meccs, az abból is látszik, hogy Tarlós István, a Fidesz-KDNP főpolgármester-jelöltje szokatlanul konciliáns hangnemben nyilatkozik a még hivatalban lévő városvezetésről, nem kíván ő elszámoltatást, sima átadás-átvételt kíván ő, és az sem igaz, hogy az elmúlt húsz évben csak szörnyűségek történtek a fővárosban. Tarlós nem akarja az ellentábort "mobilizálni". De az e nélkül is sejthető, hogy a fővárosban a Fidesz-KDNP verhető lenne: áprilisban a listán az ő 46-jával szemben az MSZP, az LMP meg az MDF összesen 42 százalékot kaszált - csak kicsit kéne romlania a kormánypártnak, és lehetne a fővárosnak nem kormánypárti főpolgármestere és nem kormánypárti többségű közgyűlése. Annál is inkább, mert a főpolgármestert az új rendszerben is közvetlenül, a közgyűlésbe a képviselőket meg listán választjuk - és hiába, hogy a közgyűlési képviselők számának csökkentése miatt a rendszer a győztesnek torzít, az esély, amit az arányos szisztéma a kisebb pártoknak kínál, legalább megmaradt.
Ehhez viszont a következő dolgok kellenének: egy alkalmas főpolgármester-jelölt, meg valami minimális együttműködés a két demokratikus ellenzéki párt, az LMP és az MSZP között, legalább annyi, hogy ezt az alkalmas főpolgármester-jelöltet mindketten aktívan támogatni bírják. A többi menne magától.
Ezt elmondani (nekünk) persze sokkal egyszerűbb, mint elképzelni, és elképzelni sokkal könynyebb, mint megvalósítani (nekik, mármint a szocialistáknak és az elempéseknek). Meglehet, nem akad egyetlen amúgy alkalmas jelölt sem, aki vállalná a macerát, egyrészt mert jelölése másnapján a kormánypárt média- és agitprop osztálya a torkának ugrana, másrészt mert naponta kéne tüzet oltania nem épp baráti kapcsolatban álló támogatói közt; és az illetőnek arra is fel kéne készülnie, hogy ha netán nyer, a kormány a következő pár évben szanaszét fogja szívatni.
De a két párt el se jutott idáig, a castingig, vagy legalább a közös casting fontolgatásáig. Az MSZP budapesti szervezete (hivatalosan övék a pártban a jelölés joga) a bukott országgyűlési választás másnapján előhúzta Horváth Csaba főpolgármester-helyettest - de hát a párt budapesti szervezete... fogalmazzunk úgy, hogy nem sikerült sértetlenül megúsznia a Hagyó-korszakot, és Horváth Csaba maga is e televényen sarjadt ki. Evvel a romhalmazzal nyilván nem boltolhatott az LMP, a szocpárt elnökségének meg nem sok lapot osztottak (nem mintha ők jobbnál jobb ötletekkel álltak volna elő - konkrétan eggyel sem, Vágó István az nem ötlet). De azt sem állíthatjuk, hogy az LMP annyira vágyott egy közös jelöltre, hogy éjjelente telesírta a párnáját. Így némi kacskaringók után maradt Horváth a szocialisták, és lett az ökopárt jelöltje a jóarcú Jávor Benedek (lapunk alkalmi szerzője).
Hogy a két párt valóban mindent megtett-e a Horváthon és Jávoron túli közös valaki felleléséért, nem fogjuk most megmondani, mert nem tudjuk, miként azzal sem okoznánk magunknak és önöknek kétes örömet, hogy kiporciózzuk a felelősséget a kudarcért, csak azt a mérsékelten vidító tényt rögzíthetjük, hogy mind az MSZP, mind az LMP végül visszamenekült a saját bunkerébe. És még abban sem lehetünk biztosak, hogy nem ez volt-e eredeti szándékuk, azaz hogy ezt a játékot valójában nem a kampány kezdeteként fogták-e fel. Hisz most, hogy a dolgok így alakultak, az MSZP és az LMP igazi ellenfele nem Tarlós vagy a Fidesz-KDNP lesz, hanem az LMP és az MSZP. Mivel leginkább egymás rovására növekedhetnek (vagy legalábbis ezt gondolják), egymás ellen fognak menni (már mennek is), legalább annyira, mint a Fidesz ellen; a szocpárt tolja rá az ökopártot a Fideszre, az ökopárt gyepálja a szocpártot viselt dolgaiért, meg egyáltalán: azért, amilyen.
Ez a vonat tehát elment, a legközelebbi talán akkor fut be, ha a Fidesznek a közgyűlésben nem lesz többsége. De a helyzet abszurditása nyomban megmutatkozik, mihelyst két lépéssel hátrébbról szemléljük az ábrát. Van két párt, amelyek képzete a gazdaság, a társadalom, a magyar alkotmányos berendezkedés kívánatos állapotáról, az egyén és a közösség viszonyáról, az előbbi szabadságáról mégiscsak több elemében hasonlít egymásra, mint a Fidesz világképére - és valahogy mégis úgy alakult, hogy főként egymás kompromittálásával vannak elfoglalva. Okoskodásunkat így a cikk vége felé most azzal a közhellyel lehetne elvarrni, hogy a jövő nagy kérdése, e küzdelemben vajon ki kerekedik majd felül. De nem evvel fogjuk. Hiszen a válasz a napnál is világosabb.
A Fidesz, természetesen.
