Hogy a magyar külpolitika hogyan tud és akar driblizni - Mao Ce-tung főtitkár szellemes metaforájával élve - a tigrisek harcában, hogy hol az a hegy, aminek a tetejéről mi teljes léleknyugalommal végignézhetjük a látványosságot, nem teljesen világos. Miközben Kovács László külügyminiszter feszt diplomáciai fejét csóválja, miszerint így ellenezzük (ellenzi) a kétsebességes Európát, meg úgy nem tetszik nekünk (neki) a francia-német tengely, addig a miniszterelnök épp lapunk múlt számában vázolta evvel ellentétes elképzelését, s jelezte, ha lesz francia-német magja az uniónak, akkor mi abba igenis befele fogunk igyekezni. Csakhogy - Teng Hsziao-ping elnök-főtitkár vonatkozó, szellemes szóképét némiképp kifordítva - egérfogási szempontból korántsem mindegy, hogy ez a mi macskánk fehér-e vagy fekete. Legyünk-e beljebb, vagy ne legyünk, ha már nem vagyunk kint, sőt, ne is legyen olyan, hogy bentebb, hisz nem azért jöttünk be, hogy megint kint legyünk? - morfondírozott Kung Fu-ce, egy korábbi ideológiai első titkár, és érezte, hogy lassan elveszti a fonalat.
Mentő kérdéssel Lao-ce sietett ekkor segítségére: de hol fogok én ezen keresni?
Az európai alkotmányos szerződés tavaly év végi kudarca után nyilvánvalóvá vált, s ha valaki nem hitte volna el, akkor Schröder kancellár minapi nyilatkozata végképp meggyőzhette: amennyiben Berlin és Párizs nem tudja elfogadtatni közös elképzelését az integráció további lépéseiről az unió egészével, akkor megcsinálják az unió egésze nélkül. Velük tart, aki bír, aki meg nem, az magára vessen; utóbbiak sok jóra (szolidaritásra, kohéziós meg strukturális alapra - PÉNZRE, banyek) ne számítsanak. Ehhez képest a magyar külügyminiszter hazafias fejcsóválása erős aránytévesztésnek tűnik: azt, ugye, nehezen képzelhetjük el, hogy Schröder és Chirac munkaebédjükön gondterhelten a Népszabadság egy zsírfoltos példánya fölött boronganak, majd így szólnak egymáshoz: Te Zsak (Gerd), a dőziem vitessz nem tetszik Kovácsnak. Hagyjuk ezt. Ne húzzunk a kurucokkal ujjat. Nem, ilyen nincs: sőt, még olyan sincs, hogy a 36 milliós Lengyelország szárazon megúszhatja a brüsszeli csínyt. (Annál is inkább, mivel őket, ha lehet mondani, Németország a hátán cipelte be az unióba - azon a testrészén, amibe Brüsszelben a lengyel külpolitika, merőben hiszterikonacionalista indíttatásból, méretes kést döfött.) Lesz nagy csodálkozás, amikor valakinek finanszíroznia kéne azt, hogy a csatlakozás miatt tömegesen elszegényedő lengyel parasztok mégse bontsák le a varsói szejmet.
A "második sebesség" Berlinnek és Párizsnak legfőképpen a politikai integrációt jelenti: olyan közös intézményeket, amelyeket nem a nemzetek, illetve a nemzetállami parlamentek és kormányok ruháznak fel demokratikus legitimációval, hanem az egyén szavazata. A nemzetállamok feletti szuperállamot, amelyben az egyént, a választót nem etnikai vagy nemzeti hovatartozása súlyozza; olyan közösséget, amely nem a nemzetállami tradíciókon keresztül fejezi ki politikai akaratát. Efelé, az "egy ember, egy szavazat" elv felé mozdult volna a konvent - egyelőre megbukott - alkotmánytervezete. Ez már önmagában is rokonszenves törekvés; és különösen szívmelengetően hangzik Kelet-Európában, ahol annyi szépet és jót köszönhetünk a nemzetállamnak. (A sajátunknak és más, szintén lelkes és törekvő kis népekének.)
De ha mindez túl absztraktnak is tűnik, csak azt gondoljuk végig, mi várhat ránk a mag-Európán kívül. A májusi csatlakozás legelsősorban az egységes piacot és vele az igazi versenyt hozza majd el Magyarországra. E versenyben - bár egyszer, valamikor mindannyian jól járunk vele: hisz valahányan fogyasztunk - egzisztenciák tízezreinek kell majd szembesülniük azzal, hogy nem csinálhatják tovább azt és úgy, amit eddig és ahogy csináltak. Hogy ha nem változnak meg, menthetetlenül lecsúsznak. Ám a csatlakozás a magyar intézményrendszer csődjét is nyilvánvalóvá fogja tenni. Ezt nagyobb társadalmi és politikai feszültségek nélkül lehetetlenség megúszni. A kérdés az, hogy ekkor ismét a félperiférián, csontszegényen, az ellenséges környezetben magunkra hagyatva kell-e megküzdenünk a saját démonainkkal.
