A múlt hét végén a koalíció vidékre vonult egyeztetni egészségügyireform-ügyben; az eredményről túl sokat nem tudunk, de erős a gyanúnk, amiatt nem, mert valóban annyi történt, amennyiről a sajtó tudósított: a "problémára" későbbi időpontban visszatérnek a felek.
Az előzmények ismeretében nincs mit csodálkozni: hiszen ha eltekintünk a mérhetetlen menynyiségű szóhordaléktól, ami az egészségügy átalakítását kíséri (persze nem csak kormányoldalon), akkor a lovasberényi piknik oka roppant egyszerű. Jelesül a szabaddemokraták nyugtalansága, hogy ez így tényleg nem mehet tovább, és döntsd el végre, szemüveges barátunk, hogy most rögtön, de azonnal, vagy csak nagyon gyorsan állunk-e át a több-biztosítós modellre.
Ha bárki e sietség felől érdeklődik, meglepően azonos válaszokat kap, amikben a piac, a verseny, a verseny = minőség, verseny = jobb szolgáltatás = hatékonyság, s olykor a kihívás kifejezések bizonnyal előfordulnak, pont úgy, ahogyan azt a méltán népszerű Mitől látszunk liberálisnak, ha fogalmunk sincs, amiről éppen beszélünk? Ajánlott nyelvi fordulatok középhaladóknak 1-3. című kézikönyv ajánlja.
A több-biztosítós modell híveinek ettől persze akár igazuk is lehet: hiszen nem azt állítják, hogy ez lenne a világ legjobb megoldása, de a mostaninál vitathatatlanul hatékonyabb. Ám az ellenérvekre - például hogy e téren nincsenek általánosítható nemzetközi tapasztalatok, vagy hogy tisztázni kellene az óhatatlan állami szerepvállalás mértékét, a kötelezettségek, jogok, ellenőrző és szankcionáló mechanizmusok rendszerét, és így tovább - egyre inkább a fent idézett tankönyvízű szlogenfolyam a replika. S mivel az egybiztosítós megoldás mellett kardoskodók állításai az igazán lehangolóak - példa rá bármelyik vonatkozó fideszes felszólamlás (a telek! a kassza! az köll a bankárkormánynak!) -, a jelenlegi legfontosabb politikai kérdés megvitatása egyre érthetetlenebbé és értelmetlenebbé válik.
Az utóbbi évtizedben ez a lap oldalakat sírt tele amiatt, hogy a társadalombiztosításhoz senkinek sincs mersze hozzányúlni, holott a költségvetésre - vagyis mindannyiunk pénzére - épp eme alrendszer mozdulatlansága a mindenkori legnagyobb veszély. Molnár Lajos eddigi ténykedése minden baja ellenére is azt bizonyította, hogy néhány ésszerű intézkedéssel milliárdok takaríthatók meg. (A kamarák, a gyógyszergyártók, a kivételezett helyzetű egészségügyi lobbi pánikreakciói senkit ne tévesszenek meg; mint ahogyan azt sem ártana végiggondolni, pontosan miben is áll az egészségügyben "eluralkodott" "káosz". Például a vakbélgyanús gyereket a háziorvoshoz visszazavaró kórházi orvos tényleg a "reform szellemében" jár-e el, vagy éppen a változást meghirdető kormányzatot akarja a maga szerény eszközeivel szabotálni.)
De Molnár miniszterkedése paradox módon azt is igazolta, hogy az egészségügy működésével olyan elemi gondok vannak, amelyek rendbetétele előtt föl sem merülhet az egy vagy több biztosító kérdése. Mert a szférát átláthatóvá tévő informatikai rendszerek hibátlan működése, a fiktív elszámolások gyakorlatának, a hitbizományoknak a fölszámolása és még sok minden más nem attól függ, hogy a biztosítótársaságokat beengedjük vagy sem az egészségügyi piacra. Addig ugyanis, amíg ez a kérdés érdemben eldönthető lesz, túl sok a teendő.
Az SZDSZ-nek ezt kellene belátni. Ám erős elszánása - amivel önmagában semmi baj nincs - egy ideje a legrosszabb értelemben vett ideológiai töltetet kapott: a több biztosító kérdése identitásképző elem lett. Hovatovább a szabaddemokrata belhirigben is a legfőbb "érv" lesz az ehhez való viszonyulás - és kételynek helye nincs. Az lesz az igazi és még igazibb liberális, aki, ha az MSZP továbbra is huzakodik, azonnal a kilépéssel kezd majd fenyegetőzni, és a kompromisszumokra hajlamos párttársát azonmód az ún. elvek feladásával vádolja. Az utóbbi idők jó néhány szabaddemokrata megnyilatkozása mindenesetre valami ilyesmit vetít előre. De ha továbbra is ily szívósan hergelik magukat, előbb-utóbb olyan helyzetbe kerülhetnek, ahonnan nem lesz kiút semerre.
