Sarcra fel

A szerk.

Pártszékházügyek, Tocsik Márta sikerdíja, Postabank, Happy End, Országimázsközpont, Kulcsár és a haverok: a legeslegújabb kori magyar politikatörténet emlékezetes pillanatai. Más néven párt- és kampányfinanszírozás, merthogy politikus legyen a talpán, aki a törvény szerint neki járó egy milkából be tudja venni a választókerületét.
Pedig papíron mindenki tiszta: a pártok, ahogy illik, minden választási szezon után táblázatba foglalják a bevételeiket és kiadásaikat, majd láss csodát, mindenki pont annyit ír be az utolsó rubrikába, amennyit a jogszabályok szerint maximum költeni lehet. Na jó, öt forinttal többet, csak hogy ne legyen annyira feltűnő. Aztán jön a Számvevőszék, és mindent rendben talál. Azazhogy mégsem, az ÁSZ szakemberei ugyanis közel egy évtizede hangoztatják, az ellenőrzés számára csak az minősül választási költségnek, amit a jelölő szervezet annak nevez, tehát a vizsgálódás során nem tesznek és nem is tehetnek mást, mint megnézik, hogy a pártok könyvelői tudnak-e összeadni és kivonni.

Az elmúlt öt évben, amióta tart a nagy autópálya-építési bumm, egy kilométer sztráda ára a négyszeresére emelkedett. Mocsaras a terület, hatalmasak a hegyeink, és a megrendelő sok felhajtót kért - mondják a tendereken győztes cégek vezérigazgatói, majd beugranak egy kis kvaterkázásra a nagy hatalmú pártpénztárnokokhoz. Tudni olyan önkormányzati vezetőről, aki a kampánykiadások miatt aggódó kollégáit azzal nyugtatgatta, hogy rövidesen a városa határába ér a sztráda, már tárgyal a befektetővel. De a megye- és városházákon az sem titok, hogy egy-egy önkormányzati telek, építési engedély mekkora felárral megy, pengetni kell egy jó kis szennyvízprogramért, sőt szépen hoz a konyhára a jobb állások áruba bocsátása is. Az oknyomozni akaró sajtó tehetetlen, a cashben forgó összegeket lehetetlen lenyomozni, és bármit bárkire rábizonyítani.

Alapvetően nem a politikusok korruptak, hanem a rendszer van (direkt?) rosszul kitalálva. A jelenlegi szabályozás - melyet a rendszerváltók egy sajtpapíron dobtak össze 1989-ben - még viccnek is rossz. A pártok nem a számviteli törvény szerint készítik a beszámolóikat, gazdálkodási adataik nem közérdekű adatok, jóformán azt sem lehet tudni, hogy mi minősül kampánynak, választási költségnek. A két legnagyobb párt tavaly becslések szerint több milliárdot költött a választási hajrára - elég csak összeadni a plakát- és tévéhirdetések árát -, miközben ebből a hivatalos bevallásban szinte semmi nem jelenik meg. Pedig nem olyan bonyolult dolog egy jó és transzparens rendszert felállítani, bizonyíték erre az igazságügyi tárcánál kidolgozott tervezet, amely egy éve porosodik a parlament irattárában. Ugyanis tavaly nyáron a képviselők, miután megtárgyalták, elfelejtettek szavazni róla. Ezek után kissé meglepő az a hajcihő, amivel a Lovasberényből megtért koalíció bejelentette: most már nincs apelláta, tiszta vizet öntenek a pohárba, 2010-ben már senki nem játszhat cinkelt lapokkal. Na persze, miután az egészségbiztosítás ügyében nem sikerült megegyezni (lásd fent), valamilyen "eredményt" mégiscsak illett felmutatni. Sebaj, a számvevők nyilván 2010-ben is rendben találnak majd mindent.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.