A sietséget részben magyarázhatja az is, hogy a Jobbik elnöke, Vona Gábor a kötvénybiznisz bezárásához kötötte azt, hogy pártja egyáltalán elgondolkodjon az Orbán Viktor szorgalmazta „kényszerbetelepítés-ügyi” alaptörvény-módosításon. (A múlt héten egyébként épp e hasábokon értekeztünk arról, hogy miért parasztvakítás az újabb, sorrendben hetedik alaptörvény-módosítás.) Orbán tehát a látszatát is kerülné annak, hogy Vona a sarokba szorította. Pedig a sarokba szorította, mégpedig hamisítatlan orbáni demagógiával (hogy tudniillik a fideszes migránshisztéria hiteltelen, hiszen aki képes kipengetni vagy 90 millió forintnyi eurót, az azonnal magyar letelepedési engedélyhez juthat). A Fideszt váratlanul érte a Jobbik akciója, hirtelenjében nem is tudtak hihetőt hazudni, sokáig csak a szokásos kármentésre futotta. (Ez a Fidesz-agitpropnál általában abból áll, hogy a sajtón, esetünkben az Indexen keresztül próbálják elhitetni a „közel álló névtelen kormánypárti források”, hogy minden a számításaik szerint alakul, sőt valójában pont így tervezték az egészet; lám, az ellenfél – ezúttal Vona – mit sem sejtve sétál bele a csapdába. Nos, ha tényleg így lenne, elárulnák mindezt – ez esetben Vona hamarosan bekövetkező pofára esését – idő előtt?)
Jelen fölszólamlásunk tárgya azonban nem az ádáz „kommunikációs harc”, hanem a letelepedésikötvény-biznisz. Rogán Antal és tsai. 2012 októberében nyújtották be azt a törvényjavaslatot, amellyel Magyarországon is meghonosítani kívánták a befektetői letelepedés jogintézményét. Ez máshol is létező gyakorlat: a jelentkező kiperkál egy meghatározott összeget a fogadó államnak, teljesíti a feltételeket (például munkahelyeket teremt), cserébe soron kívül jut letelepedéshez vagy akár állampolgársághoz is.
Nos, nálunk természetesen nem ez történt. Rogán ötlete annak ellenére is váratlanul érte a politikus közvéleményt, hogy akkoriban tetőzött a magyar államkötvény-kibocsátási hullám, és pörgött teljes fordulatszámon – jórészt ugyancsak a gyors államkincstár-feltöltés jegyében – a kormány keleti útkeresése. (Ekkor, 2012. október végén szűk két hónappal voltunk az azeri baltás gyilkos kiadásának botránya után, amikor is Orbán Viktor Magyarország becsületét áldozta föl a remélt azeri dollármilliárdokért. Simán át lett dobva a palánkon a magyar fiú, amúgy.) A Belügyminisztériumban például levegőért kapkodtak az összecsapott rogáni tervezet nemzetbiztonsági kockázatai miatt – az eredeti elképzelés szerint 250 ezer euróért (akkor úgy 70 millió forintért) állampolgárságot vásárolhatott volna lényegében bárki. Az illetékes parlamenti bizottság e könnyített állampolgárság-szerzési lehetőséget ki is lőtte, ehelyett lett az ötéves letelepedési engedély. (Megjegyzendő, hogy a 2013. év elejei bevezetés után egy évvel alaposan lazítottak a feltételeken az úgymond „kínai ügyfelek” kérésének eleget téve.) De a pénz eredetére továbbra sem volt kíváncsi a magyar állam, ami a pénzmosás elleni nemzetközi küzdelem okán más helyeken ugyancsak elképzelhetetlen lenne.
Az üzlet nehezen pörgött fel, de a harmadik országbeli (értsd: nem uniós) vásárlók idővel beindultak, s még azt sem bánták, hogy két év múltán, 2015-től 250 ezer helyett már 300 ezer euró volt a kötvény ára. Annak, akinek volt pénze rá, nyilván megérte, hiszen a magyar papírokkal szabadon lehet mozogni és üzletelni Európában. Sőt, annak is megérte, akinek nem volt rá pénze: az utóbbi időben például Kínában erre szakosodott bankok kínálták hitelkonstrukcióikat a magyar letelepedési kötvény vásárlásához.
Mindegy volt tehát, hogy honnan és milyen forrásból, csak dőljön a lé.
Az ám, de hova is?
Nos, nem a magyar költségvetésbe. Természetesen az államnak minden eszköze megvan arra, hogy egy ehhez hasonló ügyletet levezényeljen és kontrolláljon. Csakhogy az Orbán-kormány egy-egy Kajmán-szigeteken, Liechtensteinben és Magyarországon bejegyzett közvetítő cégen keresztül bonyolította az akciót. Offshore cégekről van szó, ami persze a kormánypártok szerint hazugság, hiszen pontosan tudható, kik e cégek formális vezetői. Amikor pedig a sajtó arról írt, hogy e tisztségviselők vagy tulajok kiknek a strómanjai lehetnek, az érintettek önérzetes helyreigazítási kérelmekkel reagáltak. Az azonban nagyjából világossá vált, hogy a bonyolító cégek egyes figurái kapcsolatba hozhatók az ötletgazdának tartott Rogánnal, valamint Habony Árpád (informális) miniszterelnöki főtanácsadóval.
Miért fontos ez? Mert az üzleten nem a magyar költségvetés keresett, hanem a bonyolító cégek – s ez valóban hungarikum. A magyar letelepedési kötvényt politikai alapon kiválasztott offshore cégek forgalmazzák, amelyek egyrészt beszedik a sápot a kínai, orosz, arab stb. kötvényvásárlótól, másrészt keresnek a kötvények árkülönbözetén. (Leegyszerűsítve: a cégek 271 ezer euróért „kapják” – valójában jegyzik le – a magyar államtól a papírt, és minimum 300 ezerért adják tovább, vagyis a hasznuk üzletkötésenként 29 ezer euró.) Óvatos becslések szerint csak ez utóbbiból 32 milliárd forintnyi bevételük lett a közvetítőknek. És még nincs vége a haszonszerzésnek: e cégek évi 2 százalékos eurókamathoz jutnak a közkasszából. Az állam jórészt éppen emiatt bukik a kötvénybizniszen, hiszen a piaci hozam csak 0,5 százalék. Szeptember végi adatok szerint 4055 letelepedési kötvényt bocsátott ki az Államadósság-kezelő Központ, és 2807-en kaptak letelepedési engedélyt a cégeken keresztül bonyolított kötvényjegyzésért cserébe. Szorozzanak, osszanak – de hagyjanak a sok nullának elég helyet a papíron, még ha euróban számolnak is.
Újdonság nincs tehát: ez az orbánizmus szokásos ügymenete. Egy máshol bevált, régóta működő és az államnak – a köznek – hasznot hajtó intézmény a NER-ben pusztán arra jó, hogy valakik nagyon jól járjanak, mégpedig mindannyiunk kontójára. Minden más – beleértve a nemzetbiztonságot is – mellékes szempont.
