A Népszava újságírója is felkereste, és azt látta, hogy Dániel már csak a nyakát és az egyik lábát képes egy kicsit mozgatni, nyelni sem tud, így gyomorszondán keresztül táplálják. Mint ezekből a híradásokból kiderült, beszéde lényegében igenekre és nemekre korlátozódott, s túlnyomórészt csak feküdni tud. Mindezek ellenére továbbra is nyitott a média felé. Ügye érdekében a végsőkig vállalja a nyilvánosságot. „Jelen pillanatban mondhatjuk azt, hogy önt nem hagyja meghalni a Fidesz?” – tette föl a leglényegibb kérdést a riporter, és Dániel biccentett. „Ez egy igen volt” – jegyezte meg a segítője.
Karsai Dániel tavaly novemberben fogalmazta meg először: „A magyar kormány egyelőre fülsiketítően hallgat.” Fél év telt el azóta, és a csönd, amely az alkotmányjogász ügyét a politikai színtéren övezi, egyre hangosabb. És egyre kínosabb. Legalábbis nekünk, Dániel állampolgártársainak. Erre mondják: kollektív szégyenérzet. A hatalom üresen kongó közönyének, cinizmusának, hovatovább embertelenségének példázata lett az, ahogyan Karsai Dániellel bánik. Vagyis nem bánik.
De ez az émelyítő hatalom tartja fenn Dániel harci kedvét is: a legutóbbi videóban úgy nyilatkozott, hogy amíg valahogy tud kommunikálni, kapcsolódni a szeretteihez és küzdeni az életvégi döntés jogáért, addig nem szeretne meghalni. Látva eddigi elszántságát, bizonyára a végletekig ki fog tartani abban, hogy kapcsolódjon a külvilághoz. S mindeközben töretlenül optimista: noha csak a közbeszédbe került be az eutanázia kérdése, jogi, politikai értelemben nem történt előrelépés, ő ezt is eredményként értékeli. Szerinte meg fogja érni, hogy dönthessen a haláláról, de ahogy korábban többször nyilatkozta, egyáltalán nem biztos, hogy hozna ilyen döntést: csak annak jogáért mint lehetőségért küzd.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
