A szerk.

Fülsiketítő hallgatás

A szerk.

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A Népszava újságírója is felkereste, és azt látta, hogy Dániel már csak a nyakát és az egyik lábát képes egy kicsit mozgatni, nyelni sem tud, így gyomorszondán keresztül táplálják. Mint ezekből a híradásokból kiderült, beszéde lényegében igenekre és nemekre korlátozódott, s túlnyomórészt csak feküdni tud. Mindezek ellenére továbbra is nyitott a média felé. Ügye érdekében a végsőkig vállalja a nyilvánosságot. „Jelen pillanatban mondhatjuk azt, hogy önt nem hagyja meghalni a Fidesz?” – tette föl a leglényegibb kérdést a riporter, és Dániel biccentett. „Ez egy igen volt” – jegyezte meg a segítője.

Karsai Dániel tavaly novemberben fogalmazta meg először: „A magyar kormány egyelőre fülsiketítően hallgat.” Fél év telt el azóta, és a csönd, amely az alkotmányjogász ügyét a politikai színtéren övezi, egyre hangosabb. És egyre kínosabb. Legalábbis nekünk, Dániel állampolgártársainak. Erre mondják: kollektív szégyenérzet. A hatalom üresen kongó közönyének, cinizmusának, hovatovább embertelenségének példázata lett az, ahogyan Karsai Dániellel bánik. Vagyis nem bánik.

De ez az émelyítő hatalom tartja fenn Dániel harci kedvét is: a legutóbbi videóban úgy nyilatkozott, hogy amíg valahogy tud kommunikálni, kapcsolódni a szeretteihez és küzdeni az életvégi döntés jogáért, addig nem szeretne meghalni. Látva eddigi elszántságát, bizonyára a végletekig ki fog tartani abban, hogy kapcsolódjon a külvilághoz. S mindeközben töretlenül optimista: noha csak a közbeszédbe került be az eutanázia kérdése, jogi, politikai értelemben nem történt előrelépés, ő ezt is eredményként értékeli. Szerinte meg fogja érni, hogy dönthessen a haláláról, de ahogy korábban többször nyilatkozta, egyáltalán nem biztos, hogy hozna ilyen döntést: csak annak jogáért mint lehetőségért küzd.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.