Miniszterelnökünk derék módon kiállt az angliai magyar munkavállalók mellett, de ennek is inkább az volt a hozadéka, hogy megint lehetett kicsit migránsozni a hazai közönség fülébe (mi nem vagyunk azok). Amúgy meg azt, hogy Cameron konkrétan és hót komolyan korlátozni akarná az uniós polgárok dolgozási célú beutazását az Egyesült Királyságba, nem tudjuk állítani, mert azt senki nem tudja, hogy mit (közelebbről: mi a faszt) akar Cameron, és ebbe a népes nemtudó-seregbe sajnos magát David Cameront is bele kell értenünk. A magyar miniszterelnök kiállt valami ellen, amit vagy akar valaki, vagy nem, istenem, nem ez az első ilyen eset.
Viszont itt pontosítanánk is rögtön. David Cameron ha mást nem is, azt biztosan akarja, hogy ép bőrrel (továbbra is miniszterelnökként) kerüljön ki abból a kraválból, amit nagyrészt ő maga állított elő, hosszú évek szívós munkájával. Azt az ideát ugyanis, hogy Nagy-Britannia lakóinak népszavazáson kellene dönteniük hazájuk uniós tagságáról, a toryk karolták fel pár éve, s tették a brit politika egyik, ha nem a központi kérdésévé. Ezen operáció óhatatlan velejárója az angol nacionalizmus és izolacionizmus felkorbácsolása volt – és kétségtelen, hogy ez a politika bőséges osztalékot fizetett, a konzervatívok például úgy verték laposra a Munkáspártot tavaly tavasszal, hogy előtte évekig csak a vereségük aránya volt a kérdés. A vicc csak az, hogy Cameron azt is akarja, hogy az Egyesült Királyság ne lépjen ki az unióból – amit épp az előbb elmondottak miatt egyre nehezebb lesz elérni, a brit választók többsége ugyanis most éppen a kilépésre szavazna.
Erre a kétségkívül hülye helyzetre az lett kitalálva, hogy ha az unió bizonyos „reformokat” foganatosít (ezeket Cameron terjeszti majd be), akkor a britek sem akarnak majd kilépni (és erről maga Cameron gondoskodik, ki más, majd az öreganyánk). Hosszas unszolásra a brit miniszterelnök végül elő is vezetett néhány javaslatot, ezek egy része bizonyos brit privilégiumokat védene orcátlan módon (például a pénzügyi szférában), mások összeegyeztethetetlenek a tőke és a munka szabad áramlásának, ne adj’ isten, az uniós polgárok egyenjogúságának elvével, a maradék meg elég értelmetlen, vagy a legjobb esetben is pusztán szimbolikus jelentőséggel bír. Ezen marhaságok közös elfogadásának menete sem tisztázott (a Bizottság szavazzon róluk? a Parlament? a Tanács? a nép? melyik?), de például ha az alapszerződést is módosítani kellene, a folyamat – amíg a változtatások végigcsorognak a 28 másik tagállamon – évekre megbénítaná az EU-t. Valójában a semmiért: illetve azért, hogy Cameron otthon elmondhassa, megmalmoztam a brüsszeli (berlini, párizsi, római sat.) madarakat, most már ne menjünk sehova!
Lehetne erre azt mondani, hogy ennél már az is egyszerűbb lenne, ha mindenki hagyná a briteket – vagy inkább az angolokat: a skótok biztos, hogy maradni akarnak –, hadd vágják ki saját magukat a hóra. Ám ez sajnos nem így van: bár a legnagyobbat kétségkívül Nagy-Britannia bukná (vagy az, ami marad belőle), az uniónak sem tenne jót a zsugorodás, már csak pr-szempontokból sem. Paradox módon tehát nemcsak Cameron érdeke, hogy ez a hőzöngéses blöffje bejöjjön, hanem az unióé is. A kérdés ezek után pedig csak az, hogy mit tehet mindehhez hozzá Orbán, és mit tud adni „cserébe” Cameron. Keveset és semmit.
