Volt a világverő vízicsoda, a magyar lány, aki feladva a hallgatás évszázados törvényét, a nyilvánosság elé lépett, hogy elmondja: az úszószövetség nem jól teszi a dolgát. Az úszószövetség ronda ura erre valami álságos udvariaskodásba kezdett, hogy tudniillik Hosszú Katinka a világ legjobb úszónője, de sajna bárhogy is igyekeznek, az úszószövetség nem a világ legjobb úszószövetsége, üljenek hát le, s beszéljék meg, hogyan lehetne jobbá tenni. S ha ez az ajánlat nem tűnt volna elég komolytalannak alapjáraton, Gyárfás Tamás még megfejelte azzal is, hogy ugyancsak a széles magyar nyilvánosság orra előtt odatolt 12 millió forintot Hosszú Katinka elé, hogy mindenki jól lássa, mire megy ki itt a játék. E gesztus megalázó szándékai felől senkinek nem lévén kétsége, a kép minden érdeklődő számára egyértelmű lett. Jó Hosszú, rossz Gyárfás – végre kiállt valaki, itt az nem szokás.
Igen ám, de egy kétszereplős képlet tisztasága már nem annyira egyértelmű, ha a szereplők számát hirtelen, s voltaképpen önként jelentkezős alapon a duplájára emeljük. Mert a nagy ijedtség napjaiban pontosan ez történt. Először Kiss László belépőjéhez lett szerencséje az érthető okokból gyorsan felszaporodott közönségnek: megjelent Hosszú sajtótájékoztatóján, s a komplett magyar sajtó kaján asszisztenciájával komplett hülyét csinált magából – ezt nem lehet szebben mondani. Odament, elkezdett fraternizálni a sajtóval, fényezni magát, hogy itt vagyok, ragyogok, velem aztán lehet beszélni, majd azonnal sajnáltatni magát, miután ajtót mutattak neki. Ez a sajnáltatás annyira jól sikerült, hogy maga is megsajnálta magát, milyen szövetségi kapitány az már, akivel nem áll szóba a versenyzője. Így hazaérve, le is mondott menten. Nincs őrá már szükségük az úszóknak… hüpp.
És itt már tényleg a komédiában vagyunk, s csak azért nem mondjuk, hogy tragikomédiában, mert a negyedik szereplő még színre sem lépett. El volt foglalva szegény, itt alkalmatlankodott Pesten David Cameron, őt kellett pesztrálni, nehogy leverjen valamit. S itt idézzük Kisst: „Még aznap este, a David Cameron angol kormányfővel folytatott tárgyalásai után telefonon felhívott Orbán Viktor miniszterelnök. Kérte, gondoljam át a döntésemet, hiszen az úszóknak szükségük van rám.”
Megnyugtató érzés, nemde, hogy Magyarországnak van egy miniszterelnöke, aki nemhogy tudja, kire-mire van szüksége „az úszóknak”, de még az úszók szövetségi kapitányánál is jobban tudja. Csak az a baj, hogy ez a nagy tudású miniszterelnök másnapra sokat vesztett ebből a nagy tudásából, mert szokásos péntek reggeli meseműsorában, a rádióban már arról beszélt, hogy ő és kormánya szívesen segítene az úszóknak, amúgy jószolgálati módra, de sajnos nem tudja, hogy mi kell az úszóknak. S arra vár, hogy „valaki mondja meg, mi az, amiben a kormányzat segíteni tud”. Különben is úgy véli, a politikát távol kell tartani a sporttól… Mintha nem is ő maga avatkozott volna bele előző este ebbe a történetbe! Felhívta a jó Laci bácsit, s megmondta, hogy maradjon, mert az úszóknak rá van szükségük. Távol kell tartani? Mintha nem Orbán Viktor rakta volna tele a magyar sport szinte összes szövetségét politikai vezetőkkel! Soroljuk: Németh Szilárd, birkózás; Kocsis Máté, kézilabda; Kósa Lajos, korcsolya; Kálomista Gábor, sí; és akkor találomra beütöttük a röplabdaszövetséget, nos, az jött ki, hogy a nyíregyházi fideszes polgármester az elnökük, szóval hagyjuk már egymást.
Persze, ha Orbán Viktor nem jelentkezik be önként rendcsinálónak, vagy ha Kiss László nem nyomja fel őt a Népszabadságban postafordultával, hogy nézzétek már, két milyen rohadt nagyot hazudott, akkor könnyebb lenne visszatérnünk a Szépség és a Szörnyeteg narratívájához, de így esett, s így már nem lehet. Ezzel mindenkinek a kabátjára ráfröccsent valami mocsok. S lapzártánk idején már ott tartunk, hogy Hosszú Katinkának egy verseny amerikai helyszínéről kellene telefonon engedélyt kérnie Kisstől, hogy hadd indulhasson már – és nem vicc, a szereplők zöme legalábbis ezt tekinti a purparlé megfelelő elintézési módjának. Adódik a kérdés: hol élünk?
2016-ot írunk, Magyarország, ez az elszánt sportország készül a nyári olimpiai játékokra, önbecsülése egyik örök mentsvárának újbóli bevételére. Az előjelek rosszak, momentán úgy néz ki, hogy egy árva csapatunk sem szerez indulási jogot, kézisek, pólósok, pláne focisták nélkül vágunk neki a „nagy megmérettetésnek”. Kikben reménykedhetünk? Hát, az úszókban meg a kajakosokban, így valszeg a Gyárfás Tamás és a Baráth Etele vezette szövetségek munkájára is nagy szükség van. Meglehet ugyanakkor, hogy az esetleges aranyaknál is fontosabb lehet valakinek azonnal tiszta vizet önteni e poharakba. Rosszabb esetben csupán rendezni pár régi számlát.
