A köztévé vasárnap esti politikai magazinjának műsorvezetője, a kitűnő Baló György járatlanságát a kajak-kenu sport belső viszonyaiban a témától meglehetősen idegen érzelgősséggel igyekezett leplezni. Fábiánné Rozsnyói Katalinnal, a női kajakválogatott edzőjével készített interjújában kifejtette, hogy őszerinte, mármint Baló szerint Kati néni bár kettő arculattal bír, a kemény, már-már kegyetlen, megalkuvást nem ismerő Kati nénit mégiscsak túltengi az érzelmes, szívében jó, dúslelkű, anyjuk-helyett-anyjuk Kati néni. Majd riportját arra a kérdésre poentírozta, hogy Kati néni szereti-e azért mégis mindennek dacára Natasát, vagy nem. (Szakírónk a válaszról nem tudott beszámolni, mert részleges beismerő vallomása szerint ekkor belevágta a hokedlit a dobozba.) Tegyük fel, hogy a Magyar Televíziónál valamely randa belső konfliktus alakulna ki mondjuk abban a tárgyban, hogy A szólás szabadságát Baló vezesse-e, vagy Donald kacsa, és a témát feldolgozó riporter Rudit, miután a tévéelnök mégis inkább Donald kacsa mellett döntött, arról faggatná, hogy de azért szereti ugye Györgyöt nagyon még mindig, ugye? Ez lenne már csak a hülye helyzet!
És Baló nem az egyetlen volt a múlt héten, aki a női válogatott körül kialakult súlyos érdekkonfliktust a jaj, hát veszekszenek a lányok, asszonyok nyálaskodás jegyében értelmezte. Mintha az egész valami irracionális női hisztéria, józan (férfi)ésszel beláthatatlan, kislányos civakodás lenne. Jaj, béküljetek már ki, Henriett, add vissza a babáját a Nikolettnak, te meg Zsorzsett, ne tépd a copfját, hanem adjál egy puszikát a kis Brikettnek! Mintha az egész ország kenusokból állna (akik szerint a kajak eminensen hisztis kiscsajok, illetve a férfi szakág vonatkozásában a buzeránsok sportja)! Mintha nem hatalomról, dicsőségről és pénzről szólna ez a történet, melynek véletlenül és részben nők a szereplői. És amely természeténél fogva, hogy ne mondjuk a sportág szabályaiból következő strukturális kondicionáltsága miatt, szerfölött könyörtelen: kevés nyertest és sok vesztest termel.
Fábiánné Rozsnyói Katalin mellett súlyos érvek szólnak, ezek súlyát aranyban és ezüstben mérik, konkrétan négyben és ötben, melyet 1992 óta az ő vezetésével halmozott fel az olimpiákon a női szakág. Mellette szól az is, hogy szakmai értelemben senki, de senki nem ítélheti meg a napi munkáját, nincs az a kolléga vagy szövetségi kapitány, aki beleszólhatna abba, hogy sok volt-e vagy kevés a múlt héten a résztávozás. Azt egyedül az eredmények minősítik. És mert az eredmények olyanok, amilyenek, nagyszerűek, Fábiánné nagyszerű szakember.
Lassan átcsúszunk jelen írásunk következő fejezetébe, melynek címe: A Fábiánné Rozsnyói Katalin ellen szóló érvek.
A kajak-kenu Magyarországon azon kevés sportágak egyike, amelyek tényleg léteznek. Valami csoda folytán megmaradt az az élő, lélegző, erős utánpótlást és kiváló edzőket felvonultató szubkultúra, amely nélkül nincsenek olimpiai aranyérmek sem. Mármost Fábiánnét aggály nélkül nevezhetjük a rendszer csúcsragadozójának: az ifiből kibukkanó legnagyobb tehetségek rendszerint, előbb-utóbb az ő tanítványai lesznek, hisz számukra az út a csúcsra, a világ-, adott esetben az olimpiai bajnokságig (és evvel a szponzorokig, a többé-kevésbé biztos megélhetésig) Fábiánnén keresztül vezet. A legkiválóbb versenyzők vagy az övéi, vagy az övéi lesznek. Ez nem egy esetben avval jár, hogy oda kell hagyniuk eredeti trénerüket - miközben az illető évek hosszú munkáját feccölte tehetséges, ám végül elrabolt tanítványába. (Az utolsó ilyen áldozat a tavalyi kétszeres világbajnok, Benedek Dalma edzője, Simon Miklós, aki azóta Angliáig menekült.) Fábiánné arra is ügyel, hogy mindig többen legyenek a csapatában, mint heten, vagyis ahányan az olimpiai számokban beférnek a három hajóba. Ez érthető edzői magatartás, a válogatotton belül is legyen kegyetlen verseny - de tény, hogy ennek a versenynek vesztesei is vannak, és a vesztesekre feledés és sokszor boldogtalanság vár.
Fábiánnénak tehát - miközben papíron és elvben a válogatottat a szövetségi kapitány állítja össze - óriási informális hatalma van. Ez nagyon másképp nem is lehetne. És mindaddig, amíg a rendszer működik, azaz a szövetségi kapitány és az edző együtt, egymással beszélve, netán vitatkozva eredményesen képesek összerakni a válogatottat, senkinek az egész fel se tűnne. Ám mi van akkor, ha a szövetségi kapitány és a válogatott edzője nem képes ilyesfajta együttműködésre?
A kétszeres olimpiai bajnok Janics Natasát Fábiánné azzal paterolta ki a múlt heti szegedi Világ Kupa előtt a válogatottból, hogy úgymond nincs megfelelő edzettségi állapotban. (És lehet a VK-t kevéssé fontos versenynek minősíteni, de tény, hogy a legtöbb számban olimpiai erősségű mezőny jött össze.) Szó esett még valami összeveszésről is, melyben Janics lett volna a hibás, és amely miatt Janicsnak csúszva-mászva kéne bocsánatot kérnie az edzőjétől - ám ez a magunkfajta kívülálló szemszögéből eldönthetetlen, és egyébként is huszadrangú kérdés. Ha ez a baj, oldják meg.
A szövetségi kapitány, Angyal Zoltán, élve jogkörével, és az edzőnő akarata ellenére Natasát benevezte a 200 méteres távra. Angyal talán már ekkor tudhatta, amiről a nézők csak vasárnap délután bizonyosodhattak meg - azt ugyanis, hogy Janics edzettségi állapotával semmi baj nincs. Janics letett kézzel, egy hajó előnnyel nyerte a sprintet, miközben a válogatottbéli vetélytársai, Benedek Dalma és Kovács Kati 1000-en meg 500-on a vert mezőnyben végeztek. A látottak azt is alátámasztották, hogy Janics 500-on is simán hozta volna az aranyat. Továbbá azt, hogy a szövetségi kapitány felelősen döntött, és az edzőnő nem mondott igazat. Hogy miért, hogy vajon valóban a személyes indulatok vezérelték-e, vagy valami mélyebb, hosszabb távú pedagógiai, szakmai megfontolás, netán a pénz is valami szerepet játszott benne, nem tudhatjuk - rejtélyes, nehezen kibogozható történet ez.
Egyvalami azonban biztos. Angyal Zoltán benyújtotta lemondását. Indokai világosak. Szövetségi kapitányként legvégső soron az ő feladata és az ő felelőssége a válogatott összeállítása (és nem csak a női szakágé, de a kenuválogatotté és a férfi kajakcsapaté is). Evvel a felhatalmazásával Angyal mindeddig óvatosan, diplomatikusan élt - ez volt talán az első eset, hogy látványosan saját akaratát érvényesítette a női válogatott edzőjével szemben. És igaza lett. Ha most belebukik ebbe, ha a munkaadója, a - lapzártánk után ülésező - sportági szakszövetség elfogadja a lemondását, annak nem csak az lesz a következménye, hogy aligha találnak majd megfelelő utódot helyette. Ki akarna bohócnak elmenni Kati néni bábszínházába? De szétzilálódna a sportág csúcsának intézményi struktúrája is, ami előbb-utóbb óhatatlanul az alépítmény romlásához fog vezetni. Nincs az a zseniális edző, aki miatt ezt érdemes lenne megkockáztatni.
