A Fidesz tisztújító kongresszusáról - túl sok érdemleges alkalmasint nem történt, mindenkit megválasztottak; szokásuk - lapunk beltestében híven beszámolunk. Ezzel együtt mérlegelendő, hogy Orbán Viktor pártelnök beszéde nem tekinthető-e valamennyire mégis fontosnak. Méricskélhetjük ezt tartalmi és előadói, de akár a befogadói szempontból is. Utóbbit viszonylag könnyű elintézni. Valamikor a messzi-messzi átkosban volt olyan vetélkedő a tévében, ahol a tapsot mérték (tapsográffal?), s az jutott tovább, akinek többet tapsoltak. Nos, ha azon együtt indul Orbán mondjuk Kádár Jánossal, simán a főmérnök utazik Havannába; vasárnapi produkciójával még Rákosi et.-t is megszoríthatta volna, pláne ha a Pokorni-Kósa ékpár nem játszik ennyire halványan - félidőben simán le kellett volna hozni őket, hisz olykor csak látható kétségbeesükben tapsintották el magukat, míg a jól helyezkedő Varga (melléjük ült) pirosra pacsizta a tenyere javát. Mindezt a szemfüles Hír Tv persze minden áldott alkalommal közelről mutatta, nem volt szép, fiúk (milyen strapa lesz az annalesekben leretusálni őket a fotókról)! De hát egy pártkongresszus épp az ilyesmitől pártkongresszus, nyilván.
A tartalmi vizsgálatot kétségkívül megnehezíti, hogy semminő tartalmat nem sikerült kihüvelyezni a hallottakból, de ez bizonyára a mi hibánk - hisz falun például tényleg szép lehet az élet, különösen ha jó idő van. És az is lehet, hogy kell egy zászló meg egy gázlámpa is, mert a filozófusok mérsékelt hatékonysággal teremtenek munkahelyeket, sőt fiatalokat is csak hellyel-közzel, mint tudjuk. Pedig azoké a jövő, úgy ám, kedves fiatal barátaim! És plebejus államra van nagy szükség, mert az rajta tartja a szemét a kiadásokon. Amúgy meg le a bürokráciával és a korrupcióval. És így majd' másfél órán át, képzavarról képzavarra, ritkásan felpillantva a papírból, olykor inkább szótagolva, de maximum szóképekben, egészen ritkán mondatokba foglalva, hogy gondolati egységekről már ne is beszéljünk, ám kétségkívül jelentős hangerővel - legalábbis egy ideig. De meg is lett ennek a böjtje, hiszen úgy ötven percnél egyszerűen elment a szónok hangja - valószínűleg kiakadt a semmitmondástól. S innentől igazi drámának lehettünk tanúi... Orbán kétségbeesett erőfeszítései a tónus és a tempó fenntartására eddig soha nem látott grimaszokat szültek, az előadó és a papíron lévő szöveg egyenlőtlen küzdelmet folytattak egymással, holott mind a kettőnek megvolt a maga baja. Minden darabjaira, apró cserepekre hullt. Mindezt voltaképpen sajnálattal vehetnénk tudomásul, ilyen mindenkivel megeshet.
De sajnálkozni sokkal inkább azért van okunk, mert a legnagyobb ellenzéki pártnak továbbra sincs olyan válasza az ország gondjaira, amely csak szikrányit is túlmutatna az immár végletesen repetitív lózungokon. Az ország egyik nagy pártjának kongresszusa amellett, hogy fontos munkaértekezlet, társadalmi esemény is, nemcsak a tisztújítóknak kellene ott valamit mondani, de az országnak is - erre kísérlet sem történt. Nem volt mit. Ám a jelenlévőkért fájjon önfejük, megválasztottatok, hallgassatok - akkor is, ha hosszan nem beszélek semmiről. Így persze őket, a tábort is nehézkes lesz összetartani, jól jöhet még a zászló, amit darabokból raknak majd össze a foszlányfelelősök, ha jól értettük. Mi már most megmondjuk, hová fut ez ki: hát oda, hogy 2010-ben már nyolc éve fogunk rosszabbul élni. Ezzel lesz tele az ország, akárki meglássa.
