A szerk.

Kedves Európai Unió,

A szerk.

legelőször is szögezzük le: soha senki nem állította, hogy buzeráns bürokraták vagy bürokrata buzeránsok gyülekezete lennél, úgyhogy nem érdemes ezen felhúzni az orrod.

Hogy mi a bajod a családdal, ami a társadalom alapsejtje, és egy ilyen férfi-nő dolog, azt ugyan nem egészen értjük, és azt meg végképp nem, hogy ezek után miért ne lenne szabad bárkinek azt gondolnia, hogy buzeránsok gyülekezete lennél, de mindegy, mi nem gondoljuk ezt, kedves unió, fel se kellett volna emlegetni, fátylat rá. És miután ezt tisztáztuk, rátérhetünk levelünk tárgyára, e szerint jobban tennéd, ha az uniós támogatásokkal nem szarakodnál ennyit, hanem azonnal az általunk megadott címre utalnád őket. Ez a cím: Simicska Lajos, Közgép, elég, ha ennyit írsz a borítékra, a postás megtalálja. Ugyancsak ide címezd az agrártámogatásokat, irányító- és hektárszám szerint. Légy szíves, gondold végig. Eljátszhatjuk, hogy így enefü, meg úgy pályázat, meg amúgy közbeszerzés, de lásd be, hogy ez a bürokratikus buzulás (hopp, csak kiszaladt...) fölöslegesen drágítja meg a dolgot. Minek ez? Hát nem célod neked is az egyszerűség, a hatékonyság és az átláthatóság? Rendes srácok vagyunk, nem mondjuk, hogy felezzünk a hasznon, elég, ha 25 százalékkal többet adsz, oszt felejtsük el, hogy valaha találkoztunk. Ölel: mint fenn.

Hogy egy fejlődési és demokratikus kihívásokkal egyszerre küszködő államocska vezetőivel elszalad a ló, az nem szokatlan jelenség, de olyan törvénye a politikának, mint a természetnek a szabadesés. Tele a padlás olyan sztorikkal, amikor ilyen-olyan junták, rezsimek, családi vállalkozásban futtatott fél- vagy egész diktatúrák ellopják a szenvedő lakosságnak (éhezőknek, aszály- és árvízkárosultaknak, sáskajárások, földrengések, tájfunok stb. áldozatainak) a részvétteli nemzetközi adományozók által juttatott összegeket, melyek egy részét saját hatalmuk további fenntartására használják, a másikat meg ruházkodásra, lakhatásra és közlekedésre költik: másfél milliós öltönyben szállnak ki húszmilliós gépjárművükből kétszázötvenmilliós nyári rezidenciájuk felhajtóján. A mi hazánk is kezd lassan egy vicc lenni: az előző kormányzatok idején szokásos zsebmetszés helyett most pár tagbaszakadt srác mindenki szeme láttára, fényes nappal vágja bele a féltéglát az ékszerbolt kirakatába: és nemhogy nem zavarja őket a riasztó, meg hogy jön a rendőrség, de névjegyet is raknak az áru hűlt helyére. (Legfeljebb igazoltatják a rendőröket.) Az uniós pénzek allokációjáért felelős kormányszerv első embere, az őt felügyelő miniszter és az uniós fejlesztési pénzeket, köztük az agrártámogatásokat, valamint az állami vállalatok különféle megrendeléseit észvesztően nagy arányban, összességében több százmilliárdos nagyságrendben elnyerő vállalatbirodalom vezetése ugyanaz az akol; és ennek a birodalomnak a leágazásai éppúgy pengék a köztéri reklámozásban és a médiaügynökségi tevékenységben, mint az agrárbizniszben, a régészetben és az örök sláger útépítésben, mindenfajta felújításban és a távközlésben és a szállodaiparban. Hát persze. És még ki tudja, mi esik le a MÁV, a Volán átszervezésekor, vagy a Rába feltuningolásakor!

Hogy ezt nem lehet sokáig művelni, abban biztosak vagyunk: túl kevés lesz a nyertes és túl sok a vesztes, és mivel a fent leírtaktól egyáltalán nem függetlenül az a kormány, amelynek fedezékében mindez történik, a gazdaságot is hidegre tette, a vesztesek még minimális kárpótlást sem bírnak kapni; nem bírnak a fellendülésből részesülni, mert csak romlás van. Ennyire hülyének nem szabad nézni az ún. egyszerű embereket, a hétköznapi választópolgárt; vagy csak azután, hogy elvesszük a választójogát; ennek híján sem az ideológia (ami ilyenkor minden esetben a nemzetre hivatkozik), sem a választási törvény mégoly leleményes manipulálása nem lesz elég. Az persze izgalmas kérdés, hogy mi történik addig, hogy hányan és még meddig hajlandók kompromittálni magukat úgy az államapparátusban, mint a kormány alvállalkozói rendszerben működő tollforgató apologétái közül. Próbálják meg a tükör előtt kimondani komoly arccal, teljes átéléssel azt, hogy: "A Simicska-Nyerges-cégek azért nyernek olyan sok megbízást és uniós pénzt és tendert, mert jó pályázatokat adnak be. Nincs ebben semmi furcsa. Legyünk inkább büszkék az önzetlen munkájukra és szakértelmükre, amely az ország, a nemzet, mindannyiunk gazdagodását szolgálja." Na, milyen érzés hülyének lenni? Baleknak?

De hogy mit keres ebben a játékban az unió? Valamit biztos: azért kezdett el az egyirányúsított pályázatok ügyében szaglászni az uniós pénzek körüli csalások felderítésére szakosodott hivatala, az OLAF. Melynek track recordja ugyan nem túl lehengerlő: de azt képzeljük el, hogy Simicska és Orbán pont az unió pénzén akasztanak be az uniónak mindenhol, ahol tudnak. Baleknak lenni nyilván kényelmes magatartás egy pontig, még ha kell hozzá egy adag cinizmus is: adunk nektek pénzt, ha rendesen viselkedtek, és mindegy, hogy egy kicsi félremegy, amíg a látszatok megőrződnek. Az Orbán-kormány viszont már a látszatokra sem ügyel. Ez lehet az unió szempontja; a miénk meg az, hogy ha ez így megy tovább, és az unió OLAF-ostul, bizottságostul nem fogja tudni kikényszeríteni az országba érkező uniós transzferek transzparens, hatékony és igazságos elosztását, inkább megvárnánk a következő turnust.

Neked ajánljuk