A veszprémi kézilabdacsapat román légiósának megölése, valamint további két - egy szerb és egy horvát - játékostársának életveszélyes megsebesítése 2009. február 8-án óriási felháborodást keltett mind Magyarországon, mind Romániában. Amit csak tetézett, hogy a kezdettől jól beazonosítható tettesek a Veszprém környékén csak enyingi maffiaként emlegetett csoport roma tagjai voltak. Az ügyet követő közvélemény a veszprémi bíróság elsőfokú ítéletét kellőképpen szigorúnak tartotta - az első és a másodrendű vádlottak életfogytiglani, a harmadrendű 20 év fegyházbüntetést kapott; előbbi kettőt legkorábban 30 év múlva helyezhették volna feltételes szabadlábra. A Győri Ítélőtábla a veszprémi bíróság tényállását átminősítve az első és másodrendű vádlottat 18-18 év, a harmadrendűt 8 év börtönbüntetéssel sújtotta.
A másodfokú ítéletet kísérő népharag érthető; nálunk civilizáltabb országokban is nemegyszer kiakad a közvélemény olyan bírói döntéseken, amiket a hétköznapi igazságérzet enyhének tart az adott bűncselekmény súlyához képest. Azt viszont nehezen tudjuk elképzelni, hogy civilizált országokban, működő jogállamokban a miniszterelnök és az igazságügyi miniszter leplezetlenül megfenyegeti a bíróságot, amiért annak ítélete úgymond nem felel meg a "társadalmi elvárásoknak". Márpedig Magyarországon ez történt. Orbán Viktor az ítéletet kárhoztató jobbikos felszólalásra úgy reagált az Országházban, hogy "négyszemközt egyetértene" képviselőtársával - no de sok szem közt, felelős státusférfiként nem mondhat ilyet, hiszen még azt a látszatot keltené, hogy a kormány nyomást gyakorol az igazságszolgáltatásra. Pedig dehogy. Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter, miután biztosította a nagyérdeműt, hogy a bíróság döntéseit miniszterként nem befolyásolhatja, arról beszélt a veszprémi városi tévének adott interjújában, hogy szakértői véleményt kér a Kúria elnökétől, vajon az utóbbi időszak ítélkezési gyakorlata a társadalom elvárásainak megfelelő szigort mutat-e az olyan nagy figyelmet kiváltó ügyekben, mint amilyen Marian Cozma meggyilkolása.
Bár számos jel szerint a magyar jogfelfogás is forradalmi változások küszöbén áll, "a társadalom által elvárt szigor", illetve az ennek megfelelés tudomásunk szerint még nem önálló tényállás. A bírói függetlenséget ellenben alaptörvény szavatolja. E függetlenség elsősorban az ítélkezésben ölt testet; abban, hogy például egy büntetőeljárásban a megismert tények alapján a bíró minden befolyástól mentes szabad mérlegeléssel határozza meg a tényállást, aminek alapján - a büntető törvénykönyv (Btk.) rendelkezéseinek szellemében - kiszabja a büntetést, vagy fölmenti a vádlottakat. A Cozma-ügyben az első és a másodfokon eljáró bíróság ugyanazon tények alapján eltérően minősítette a bűncselekményeket. Az előbbi szerint a későbbi tettesek "akarategységben" a három (vagy több) sportoló tudatos meggyilkolását tervezték, vagyis az eseménysor legalább egy pontján az elkövetők tudtak egymás emberölési szándékáról, és abban osztoztak - amiért valóban jár az életfogytiglan. Az utóbbi szerint ilyesfajta szándék nem volt, a gyilkosság és az életveszélyes bántalmazás indulati cselekmények voltak, a három tettes egyénként követte el bűnét, nem pedig csoportban, társtettesként - és e tényállásnak meghatározott a büntetési tétele a Btk.-ban, a bíró attól nem térhet el.
A Cozma-ügy az ügyészségi felülvizsgálati kérelem után harmadfokon folytatódik. A Kúriának lesz mit vizsgálni és mérlegelni - a két ítélet eltérő tényállásától kezdve a másodfok azon észrevételéig, miszerint a veszprémi eljárás nem mindenben ügyelt a pártatlanság látszatára (például folytonosan emlegették a vádlottak roma származását, aminek semmi köze az elkövetett bűntényhez). Orbán és Navracsics monológjai - amik minden további nélkül értékelhetők előzetes figyelmeztetésként - arra utalnak, hogy a bíróságok egyelőre kívül vannak a "Nemzeti Együttműködés Rendszerén". Meg persze arra is, hogy a kormány csúcsain egyre türelmetlenebb az igény arra, hogy végre a karámon belül tudhassák őket is.
