Néhány nap leforgása alatt az egyes számú párttagkönyv tulajdonosa elébb majd egy órán keresztül beszélgetett az ötös sorszámú párttagkönyv tulajdonosával az Echo TV-ben, majd a Kossuth rádió Vasárnapi Újságának nyilatkozott, kedden pedig napjaink Magyar Nemzete, a Napi Gazdaság közölt vele kétkolumnás interjút. A sajtó kedvvel szemezgetett is e szövegekből, hiszen Kövér, az egyenes beszéd e fideszes megszállottja, aki, mint azt Stumpf Istvántól tudjuk, Vesta-szűzként őrzi pártja eredeti értékeit, ezúttal is a tőle megszokott karcossággal osztott mindenkit, miközben nem sasszézott el az őszinte, ámde méltányos önkritika gyakorlása elől sem. Európa nem létezik, csupán az elfuserált európai intézményrendszer, amely képtelen szembenézni a részben maga gyártotta problémák valódi okaival; a környező országokban élő magyar kisebbségek nemcsak az uniós közöny miatt nem gyakorolhatják teljes mértékben a nekik járó jogokat, hanem a többségi nemzet magyarokkal szembeni kisebbrendűségi komplexusa miatt sem, amely mostanság elsősorban Szlovákiára jellemző. Tévés és rádiós szereplésekor önmagához képest kifejezetten visszafogott, és napilapos interjújában is csak egyszer borul ki, amikor minden gond okozójaként a liberalizmust tünteti föl, amelynél szerinte „totalitáriusabb és hazugabb ideológia nem is létezik, (…) legfeljebb édestestvére, a bolsevizmus”.
A pályáját évtizedek óta figyelemmel kísérő megfigyelő mindazonáltal némi csalódottsággal konstatálta, hogy Kövér a jelek szerint végképp belemerevedett unalomig ismert stíljébe. Életműve hemzseg a hasonló struktúrájú föllépésektől, legyenek azok szóbeli megnyilvánulások vagy politikai cselekedetek: vagyis a probléma érzékeny, nemegyszer racionális érvekkel is alátámasztható megragadása és beazonosítása, majd szakrendelés után kiáltó értelmezése és lezárása. Néhány példa, szándékoltan Kövér pályájának eltérő szakaszaiból. 1990 tájékán jól látja, hogy a Fidesz az akkori két nagy párt árnyékában könnyen és végzetesen eljelentéktelenedhet, hogy aztán az ebbéli félelmei a külső és belső ellenség állandó keresésébe, sőt folyamatos gyártásába csapjon át. 1994-ben elsőként ismeri föl, hogy az MSZP nagy győzelme ellenére is többen támogatták a nyertes párt ellenfeleit, csak a nem szocialista szavazók túl sokfelé voksoltak; idővel ebből nőtt ki a potenciális politikai szövetségeseket bedaráló, zsaroló, bíróság elé hurcoló és esetenként bebörtönöztető stratégia, amely szükségképpen vezetett elébb az „egy a tábor, egy a zászló” akolszemléletéhez, utóbb a centrális erőtér állampárti berendezkedéséhez. Ez természetesen nem egyedül Kövér műve, de ebbéli szerepe – elegendő Dávid Ibolya sorsára utalni – aligha alábecsülendő. 1998-ban a puszta figyelemelterelésre kitalált „megfigyelési ügyet” – amellyel az első Orbán-kormány az adóhivatali elnökké frissen kinevezett korábbi pénztárnok, Simicska Lajos törvénybe ütköző cégügyeiről kívánta a figyelmet elterelni – titokminiszterként házon belül élesen kritizálta, és veszélyes játéknak tartotta, hogy a titkosszolgálatot is belevonják. De a párthűség az párthűség, úgyhogy a végén keményen beleállt az ügybe, amiből aztán az lett, ami: közröhejbe fulladó, ország-világ előtt lelepleződő koncepciós politikai műbalhé. (A saját autóját megmerénylő titkosszolgálati „koronatanú” megvan? Ha már nincs, hát derüljenek egy jót közös múltunkon: Égj, Trabant, égj!, MaNcs, 1999. szeptember 9.)
Látható tehát, hogy vezércikkünk hőse kérlelhetetlen következetességgel járja a maga útját. A Szlovákia „kisebbrendűségi komplexusáról” szóló mostani mondatában nem nehéz fölfedezni saját egykori kifakadásának („tudok én is késsel-villával enni!”) pandanját, ahogyan a liberalizmusnak tulajdonított véleményterror-elméletéből sem nagy kunszt kiolvasni máig nem múló sérelmeit. (Nota bene: a késsel-villával evők szubkultúrájával szembeni fideszes komplexusokat Orbán Viktor mára a nemzeti létmagyarázat eszenciájává emelte, a minap tudniillik sértett büszkeséggel vágta a világ képibe, hogy „magyarként is lehet késsel-villával enni”.)
Ám az elmúlt napok zaklatott kövéri gondolatfutamai között rálelni a valóságot érzékenyen figyelő Kövér Lászlóra is. Bár Európáról beszél, szavai pontosan írják le napjaink Magyarországának hangulatát: „Néha úgy érzem, hogy Európa, de az egész világ is az őrültek karmai közé keveredett, az (…) emberek többségének pedig már arra sincs ereje vagy kedve, hogy a felháborodásának hangot adjon, pláne, hogy megszervezze, hanem otthon, az asztalnál vagy a kocsmában a borospohár mellett szidja, akit éppen szidni kell. (…) És már legyint egyet, mert enélkül is lehet élni. Hozzászoktunk ahhoz (…), hogy megpróbálunk erről nem tudomást venni. És megpróbáljuk berendezni a saját életünket úgy, ahogy mi azt normálisnak gondoljuk, csak hát közben azzal kell szembesülnünk, hogy a normális életberendezkedésnek is egyre szűkebbek és szűkebbek a lehetőségei (…). Ideje lenne a normális emberek lázadásának (…), amíg még nem késő.”
