A szerk.

Nem csak a pénzünket, a becsületünket is

A szerk.

Harc van megint, beleállás. Nem is akármilyen harc, kétfrontos, olyan igazán magyar: két pogány közt egy hazáért omlik ki. Nyugatról az EU, délről, keletről a bevándorlók szorongatják várunkat, de mi álljuk a sarat. Brüsszelnek megmondjuk, hogy legyen eztán, a betolakodókat meg hazavágjuk. Mert ez a legfontosabb dolgunk.

„Azt akarjuk, ne jöjjenek többen. Akik itt vannak, menjenek haza!”

Ismételjük meg még egyszer, történelmet olvashatunk ki onnan, ahol elsőre csak a rosszindulat, a gonoszság tűnik fel. „Azt akarjuk, ne jöjjenek többen. Akik itt vannak, menjenek haza!” Volt debreceni beszéde Kossuthnak, Bethlennek, ezek a mondatok most Orbán Viktor debreceni beszédéből vétettek: Magyarország újfent egy mélységesen sötét életszakaszát éli, polgárainak gonoszságát igyekszik épp egyszemélyű vezetője felkorbácsolni. Kizárólag azért, hogy minél tovább hatalomban maradhasson, illetve azért, hogy minél kevesebb szó essék egyéb témákról, kivált nem a mondott vezető viselt dolgairól, az illiberális államról, a hamis törvényekről, a vejemuram által bevilágított városokról, a milliárdosok milliárdosává hizlalt gázszerelőről, a semmiből médiabirodalmat gründoló magánszemélyekről, a budi mellé fölhúzott stadionról. Nem, ne róluk beszéljünk, törüljük bele inkább a sáros lábunkat a menekülőkbe, rugózzunk a halálbüntetésen itthon és Európában. Beszéljünk összevissza, mert azt nyilván következmények nélkül lehet. Hiszen tudván tudja mindenki, hogy a halálbüntetést nem lehet bevezetni, se ma, sem holnap, még akkor sem, ha Orbán Viktor rongyosra beszéli a száját Strasbourgban, hisz Európát talán mégis csak nehezebb hülyére venni, mint azt az egyre csekélyebb számú magyar szavazót.

Azt viszont már valamivel kevesebben tudják, hogy a debreceni menekülttábort sem lehet csak úgy, Orbán Viktor füttyentésére becsukni. A menekültpolitikában Magyarországnak épp olyan kötelezettségei vannak, mint az igazságszolgáltatás terén. Tavaly például másfél millió eurót vettünk fel az uniótól, korrigálandó valamiből elégtelen befogadókapacitásunkat. A debreceni tábor nyolcszáz-egynéhány ember befogadására alkalmas, pillanatnyilag több mint ezeregyszázan lakják, ez Magyarország legnagyobb nyitott befogadóállomása. Mindeközben Szíriából, Afganisztánból, Irakból 14 ezer menekülő érkezett az elmúlt időszakban az országba – emberek, akik az életü­kért futnak, csupa olyan háború elől, amelyben jó esélyekkel aligha tudnák megvédeni magukat, családjukat. S természetesen itt kellene következnie az 1956-ról szóló mondatnak, hogy a világ, akit épp most akarunk móresre tanítani a tárgyban, mily tárt karokkal fogadta menekülő forradalmárainkat. 1956, amivel Orbán és pártja a megfelelő időpontokban öblögetni szokta a száját. De szó sincs 1956-ról, inkább idézzük újra Orbánt Debrecenből, szerinte ugyanis nem menekülttábor az, hanem bevándorlótábor, hát hisz a mi szívünkben mindig van irgalom, s a menekülőket befogadjuk. Tehát akit ki akarunk vágni innen a francba, az bevándorló, akit be akarunk fogadni (senkit), az menekült. Na, ki mondja meg, hogy ki a bevándorló és ki a menekült?

Nem lehet következmények nélkül beszélni. Aki így hiszi, idióta. Aki tudja, hogy nem lehet, mégis uszít, az gonosz. S ki fogja megadni mindennek a hamis beszédnek az árát? Első körben nyilvánvalóan a szerencsétlen menekültek, mert az valószínűtlen, hogy holnaptól akasztanának Magyarországon, ha a vezér éppen arról delirált. Ugyan az is kellő bizonyossággal kizárható, hogy egy korteskörút nagyotmondási kényszerének hatására holnapra tényleg bezárnák a tábort, s tényleg hazazavarnának mindenkit. De a mag elvétetett. Orbán Viktor a hozzá még vakon, illetve vakságból hű néptömegeknek azt üzente debreceni kirohanásával, hogy üsd a bevándorlót, ahol éred. Jaj, a menekültet azt még véletlenül se, de azt majd én megmondom, hogy ki a menekült. S ha jön szembe egy gyanúsan sötét bőrű, megélhetési alak, okkal merül fel a kérdés, erre vajon mondta-e az Orbán, hogy az irgalmasságunk védelme alatt áll, vagy nem mondott semmit? Ki hallotta? Ha te sem, ő sem, akkor kapára, kaszára, meg se álljon hazáig a gané, vagy intézzük el itt helyben.

De ez csak az első kör, mert ha lehet ennél is jobban megadni az árát e gyalázatnak, azt természetesen mi magunk fogjuk. Nincs is ennél biztosabb dolog a világon. Hisz míg azzal vagyunk elfoglalva, hogy kergessük a betolakodókat, félrecsapjuk a segítségkérők kezét, addig mások zavartalanul lopják ki a szemünket. Így hamarosan oda lesz mindenünk, a pénzünk, s ami nagyobb baj, a becsületünk is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.