A szerk.

Nem csak a pénzünket, a becsületünket is

A szerk.

Harc van megint, beleállás. Nem is akármilyen harc, kétfrontos, olyan igazán magyar: két pogány közt egy hazáért omlik ki. Nyugatról az EU, délről, keletről a bevándorlók szorongatják várunkat, de mi álljuk a sarat. Brüsszelnek megmondjuk, hogy legyen eztán, a betolakodókat meg hazavágjuk. Mert ez a legfontosabb dolgunk.

„Azt akarjuk, ne jöjjenek többen. Akik itt vannak, menjenek haza!”

Ismételjük meg még egyszer, történelmet olvashatunk ki onnan, ahol elsőre csak a rosszindulat, a gonoszság tűnik fel. „Azt akarjuk, ne jöjjenek többen. Akik itt vannak, menjenek haza!” Volt debreceni beszéde Kossuthnak, Bethlennek, ezek a mondatok most Orbán Viktor debreceni beszédéből vétettek: Magyarország újfent egy mélységesen sötét életszakaszát éli, polgárainak gonoszságát igyekszik épp egyszemélyű vezetője felkorbácsolni. Kizárólag azért, hogy minél tovább hatalomban maradhasson, illetve azért, hogy minél kevesebb szó essék egyéb témákról, kivált nem a mondott vezető viselt dolgairól, az illiberális államról, a hamis törvényekről, a vejemuram által bevilágított városokról, a milliárdosok milliárdosává hizlalt gázszerelőről, a semmiből médiabirodalmat gründoló magánszemélyekről, a budi mellé fölhúzott stadionról. Nem, ne róluk beszéljünk, törüljük bele inkább a sáros lábunkat a menekülőkbe, rugózzunk a halálbüntetésen itthon és Európában. Beszéljünk összevissza, mert azt nyilván következmények nélkül lehet. Hiszen tudván tudja mindenki, hogy a halálbüntetést nem lehet bevezetni, se ma, sem holnap, még akkor sem, ha Orbán Viktor rongyosra beszéli a száját Strasbourgban, hisz Európát talán mégis csak nehezebb hülyére venni, mint azt az egyre csekélyebb számú magyar szavazót.

Azt viszont már valamivel kevesebben tudják, hogy a debreceni menekülttábort sem lehet csak úgy, Orbán Viktor füttyentésére becsukni. A menekültpolitikában Magyarországnak épp olyan kötelezettségei vannak, mint az igazságszolgáltatás terén. Tavaly például másfél millió eurót vettünk fel az uniótól, korrigálandó valamiből elégtelen befogadókapacitásunkat. A debreceni tábor nyolcszáz-egynéhány ember befogadására alkalmas, pillanatnyilag több mint ezeregyszázan lakják, ez Magyarország legnagyobb nyitott befogadóállomása. Mindeközben Szíriából, Afganisztánból, Irakból 14 ezer menekülő érkezett az elmúlt időszakban az országba – emberek, akik az életü­kért futnak, csupa olyan háború elől, amelyben jó esélyekkel aligha tudnák megvédeni magukat, családjukat. S természetesen itt kellene következnie az 1956-ról szóló mondatnak, hogy a világ, akit épp most akarunk móresre tanítani a tárgyban, mily tárt karokkal fogadta menekülő forradalmárainkat. 1956, amivel Orbán és pártja a megfelelő időpontokban öblögetni szokta a száját. De szó sincs 1956-ról, inkább idézzük újra Orbánt Debrecenből, szerinte ugyanis nem menekülttábor az, hanem bevándorlótábor, hát hisz a mi szívünkben mindig van irgalom, s a menekülőket befogadjuk. Tehát akit ki akarunk vágni innen a francba, az bevándorló, akit be akarunk fogadni (senkit), az menekült. Na, ki mondja meg, hogy ki a bevándorló és ki a menekült?

Nem lehet következmények nélkül beszélni. Aki így hiszi, idióta. Aki tudja, hogy nem lehet, mégis uszít, az gonosz. S ki fogja megadni mindennek a hamis beszédnek az árát? Első körben nyilvánvalóan a szerencsétlen menekültek, mert az valószínűtlen, hogy holnaptól akasztanának Magyarországon, ha a vezér éppen arról delirált. Ugyan az is kellő bizonyossággal kizárható, hogy egy korteskörút nagyotmondási kényszerének hatására holnapra tényleg bezárnák a tábort, s tényleg hazazavarnának mindenkit. De a mag elvétetett. Orbán Viktor a hozzá még vakon, illetve vakságból hű néptömegeknek azt üzente debreceni kirohanásával, hogy üsd a bevándorlót, ahol éred. Jaj, a menekültet azt még véletlenül se, de azt majd én megmondom, hogy ki a menekült. S ha jön szembe egy gyanúsan sötét bőrű, megélhetési alak, okkal merül fel a kérdés, erre vajon mondta-e az Orbán, hogy az irgalmasságunk védelme alatt áll, vagy nem mondott semmit? Ki hallotta? Ha te sem, ő sem, akkor kapára, kaszára, meg se álljon hazáig a gané, vagy intézzük el itt helyben.

De ez csak az első kör, mert ha lehet ennél is jobban megadni az árát e gyalázatnak, azt természetesen mi magunk fogjuk. Nincs is ennél biztosabb dolog a világon. Hisz míg azzal vagyunk elfoglalva, hogy kergessük a betolakodókat, félrecsapjuk a segítségkérők kezét, addig mások zavartalanul lopják ki a szemünket. Így hamarosan oda lesz mindenünk, a pénzünk, s ami nagyobb baj, a becsületünk is.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.