Azt is, hogy a tűzparancsot ki adta ki. Ha van olyan, hogy gondatlanságból elkövetett háborús bűn, és ha sikerülne őket valamely országban, például Hollandiában bíróság elé állítani, az elkövetőket bizonyára el is ítélnék. Ez nem tűnik különösebben ambiciózus tervnek, amennyiben a hétköznapi emberi igazságérzet minimumát is alig elégítené ki - hisz ez a per a politikai felbujtókat nem implikálhatná. Azt jogerősen bebizonyítani, hogy bármilyen formális parancsláncolat végén az orosz kormány valamely tisztviselője, netán az Orosz Föderáció elnöke álljon, teljes képtelenségnek tűnik.
Pedig az ukrajnai orosz szeparatisták soha nem kerülhettek volna abba a helyzetbe, hogy ily módon - véletlenül - meggyilkoljanak 298 civilt, ha nem élvezik az Orosz Föderáció és személyesen Putyin elnök anyagi, politikai és katonai támogatását.
Ezt tudja is mindenki; most a kérdés az lenne, hogy mi következik belőle.
Jól emlékezhetünk arra, hisz nem volt olyan rég, amikor az Európai Unió legnagyobb hatalmú, legerősebb tagállamai az orosz-ukrán konfliktusnál összehasonlíthatatlanul kisebb tétre játszott játékot sem tudták megoldani. Bár ott is nyilvánvaló volt az első pillanattól kezdve, hogy ki az agresszor és ki a megtámadott áldozat. Az 1990 és 1999 közötti poszt-jugoszláviai háborúkat Németország, Nagy-Britannia és Franciaország nemhogy tétlenül nézte végig, de a be nem avatkozás - és a be nem avatkozás erkölcsi tarthatatlanságát elfedni kívánó álpolitika: az értelmetlen "béketárgyalások" hosszú sorozata, a semmire sem jó gazdasági szankciók, a bosnyákokra és a szerbekre egyaránt kimért fegyverembargó, mely valójában csak a bosnyákokat sújtotta - egyértelműen az agresszor malmára hajtotta a vizet.
A 2014-es orosz-ukrán és az 1990-95-ös szerb-horvát, szerb-bosnyák háborús konfliktusok közti analógia természetszerűen adja magát: ahogy Milosevic és Belgrád mozgatta a horvátországi és boszniai szerb lázadókat, úgy áll Putyin és Moszkva az ukrán állam testén keletkezett fekélyek, a donyeci meg luhanszki "népköztársaságok" mögött. Csak éppen az unió van ezerszer inkább kutyaszorítóban most, mint akkor. A balkáni háborúkban az imaginárius geopolitikán kívül kézzelfogható érdeke egyik európai nagyhatalomnak sem fűződött a szerb területszerző háború de facto támogatásához: igazából az egyik kutya volt, a másik eb, ha jólesik nekik, gyilkolják csak egymást. (A distinkció tudatosításához, hogy tudniillik a felek nem egymást gyilkolják, hanem az egyik a másikat, egyetlen európai kormánynak sem volt meg a morális képessége.) Most nem csak ez a fajta vakság eszi a nyugati nagyhatalmakat (bár ez is). Az uniós tagállamokat ezer gazdasági és kereskedelmi érdekszál kapcsolja Oroszországhoz - az orosz gázimporton és energiaszállítmányokon kívül is. Franciaország épp most fejezi be annak az egymilliárd dollár árú anyahajónak az építését, amit Moszkva rendelt tőle - Hollande államelnök már a maláj gép lelövése után szögezte le, hogy az üzlet visszacsinálására nincs mód, legfeljebb azt tudják megfontolni, hogy ha Putyin nem tanúsít kellő visszafogottságot a továbbiakban, a másodikra már nem szerződnek le vele. Amúgy fel van háborodva Moszkva indolenciáján! Németország gyárakat épít Oroszországban, elad és vesz az orosz piacon nagy tételben: egyes becslések szerint még a lájtosabb Moszkva-ellenes szankciók is 25 ezer német munkahely megszűnésével és a gazdasági növekedés félszázalékos csökkenésével járnának. A múlt héten a brit miniszterelnök követelte leghangosabban európai kollégái közül Putyin megbüntetését: a képet árnyalja, hogy az elmúlt években London lett az orosz oligarchák pénzügyi központja, és arról már nem tudunk, hogy Cameron a pénzmozgások befagyasztásának is élharcosa lenne. (A handabandázás inkább Merkelnek szólhat, aki szankciókról nem beszél, ellenben abban bízik, hogy Putyinban győz a józan belátás, és "tárgyalásokat" sürget Moszkva, Kijev és a szeparatisták közt. Cameron meg mérges rá: nem ezért, hanem mert Juncker megválasztásakor a kancellár csúnyán becsapta őt.) Hogy mindebből hogyan mutat majd erőt az unió, olyat, ami Putyint az Ukrajna ellen viselt háborúja beszüntetésére kényszerítené...? A maláj gép tragédiája inkább fogja az európai politika törésvonalait és a közös fellépés kilátástalanságát az eddiginél is élesebben kirajzolni.
A poszt-jugoszláviai háborúknak - mindegyiknek: a szerb-horvátnak, a szerb-bosnyáknak és a szerb-albánnak - az Egyesült Államok szerepvállalása vetett véget. A boszniai vagy pláne a kosovói akció mintája - amikor a NATO légiereje nemcsak kosovói, de szerbiai katonai célpontok bombázásával érte el, hogy a belgrádi kormány felhagyjon a kétmillió kosovói albán módszeres elűzésével, az épphogy megkezdett népirtással, és kivonuljon a tartományból - nyilván nem járható út. De Horvátországban közvetlenül, katonailag senki idegen hadsereg nem avatkozott be: az amerikai kormány szerepe a horvát hadsereg felbikázására, kiképzési és logisztikai támogatására szorítkozott. Horvátország pedig 1995 nyarának végén saját erőből vette vissza a szerb szeparatistáktól harmadik éve megszállt országrészeit.
Ez a segítség Ukrajnától sem tagadható meg - és az ukrán állam megfelelő anyagi, logisztikai, katonai és diplomáciai támogatása elegendő lehet ahhoz, hogy visszaállítsa szuverenitását a lázadók által ellenőrzött területein. A pillanat - a 298 ártatlan civil meggyilkolása utáni pillanat - megfelelő: Moszkva, hacsak nem szánja el magát az atomháború kockáztatására, sem közvetve, sem közvetlenül nem avatkozhat most közbe. Minő irónia, hogy miközben az ukrán állam és hadserege az uniótól hiába remél valódi segítséget, sikere nemcsak saját magát, de az uniót is megmentheti.
