A szerk.

Lesz nagy meglepetés!

A szerk.

Miután az Európai Tanács javaslatára az Európai Parlament képviselői a múlt kedden csekély többséggel megválasztották Ursula von der Leyent az Európai Bizottság első emberének, kontinensünk legjobb elméi azon pörögnek, hogy vajon miként fogja magát viselni az új elnök, szembesülvén a kelet-európai renegátok, jelesül a lengyel és a magyar kormány csínytevéseivel.

Miután az Európai Tanács javaslatára az Európai Parlament képviselői a múlt kedden csekély többséggel megválasztották Ursula von der Leyent az Európai Bizottság első emberének, kontinensünk legjobb elméi azon pörögnek, hogy vajon miként fogja magát viselni az új elnök, szembesülvén a kelet-európai renegátok, jelesül a lengyel és a magyar kormány csínytevéseivel. Különösen, hogy mind a Fidesz, mind a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS) párt azzal kérkedik, hogy ők is megszavazták UvdL-t, sőt nélkülük nem is lenne ma ő az elnök, következésképp UvdL sírig tartó hálával tartozik nekik. A gyanakvást – hogy tudniillik von der Leyen valami viszontszívességet ígérhetett mindkét rosszcsont-pártnak, leginkább azt, hogy a Bizottság nem fogja piszkálni őket, ha megint rossz fát tesznek a demokratikus, jogállami tűzre, vagy ha tovább lopják az EU pénzét: már ahogyan ez nekik a szokásukban áll –, a rossz közérzetet tehát az is hizlalja, hogy UvdL a megválasztását megelőzően tárgyalt a Jog és Igazságosság magas rangú képviselőivel, és látogatást tett a PiS-nek otthont adó euroszkeptikus EP-frakciónál, az ECR-nél is. Egy holland honatya egyenesen arról pletykált (a Der Standardnak), hogy UvdL ekkor belengette a jogállamiság-mechanizmus felpuhítását is; a kevésbé meredek verzió szerint a PiS csak Beata Szydło volt miniszterelnök érdekében próbált interveniálni, akit az egyik parlamenti bizottság elnökének szánt, de UvdL széttárta a kezét, miszerint erre neki nincs ráhatása. Arról, hogy ő vagy valaki a csapatából a Fidesszel is felvette volna a kapcsolatot, még ennyit sem tudunk – de biztos felvette, miért ne vette volna fel.

Ám mindezeknél az ellenőrizhetetlen híreszteléseknél valamivel talán többet árul el a már elnökké választott UvdL első vonatkozó megnyilvánulása, az, amit ő az ő saját szájával nyilvánosan a tárgyban mondott. A néhány nagy európai napilapnak adott közös interjúban például ezt: „mindnyájunknak tudomásul kell venni, hogy célunk a teljes jogállamiság, de senki nem tökéletes”, pénzügyi szankciók pedig csak „a legeslegvégső eszköznek minősülnek számos más, ezeket megelőző szakasz után”. A beszélgetésen az is elhangzott, hogy a jogállamiság, a sajtószabadság és a menekültek európai elosztása ügyében „figyelmesen meg kell hallgatnunk az érveket”, illetve „objektív vitát kell folytatnunk”.

Az új bizottsági elnök ezen mondásait UvdL-szkeptikus megfigyelők nyomban rossz érzéseik igazolásaként mutatták fel: lám, az asszony már neki is látott „meghálálni” a támogatást. És valóban – UvdL nem azt mondta, hogy ha legközelebb meglátom Kaczyńskit, szó nélkül úgy rúgom tökön, hogy jojózni fog a szeme, vagy hogy Orbántól, ha csak beteszi a lábát a Berlaymont-palotába, elveszem az összes, egzotikus országban futtatott bankszámlájának a PIN-kódját, és még az aprót is a brifkójából. De még csak nagyon erőlködni sem kell ahhoz, hogy épp ellenkezőleg: egyfajta burkolt, ám határozott fenyegetésként értelmezzük a fenti szavakat. Az például elég feltűnő, hogy az uniós szabályok egyelőre semmilyen „pénzügyi szankciót” nem írnak elő a jogállami normák megsértése esetére – von der Leyen pedig szinte evidenciaként állítja, hogy végül ez vár azokra, akik nem hallgatnak majd a jó szóra. És arra sem vennénk mérget, hogy Orbán vagy Kaczyński épp a sajtószabadság vagy a jogállam aktuális kérdéseiről kívánna csevegni az unió vezető hivatalnokaival – de, mint kiderült, a meghívás épp erre szól.

Mindez persze még nem muszáj, hogy bármit is jelentsen – ezer ponton vérezhet el a magyar és a lengyel kormány megfékezésére irányuló legnemesebb, páneurópai, pán-demokratikus szándék: az európai intézmények gyengeségén, Európa vezető politikusainak érdektelenségén és opportunizmusán, a német nagytőke rövidlátásán, vagy épp a magyar és lengyel választói tömegek önsorsrontó nacionalizmusán. És ne legyenek kétségeink: ha úgy hozza a szükség, Von der Leyenből egyik pillanatról a másikra lesz majd a magyar emberek leghitványabb ellensége, áruló, esküszegő, aki hátba döfte saját adott szavát, hogy zsíros „európai” baksissal tömhesse meg alantas gazdagodását!

De akkor legalább biztosan tudjuk majd: kezdenek a dolgok komolyra fordulni.

Neked ajánljuk