A belarusz ellenzék előző generációi két évtizede, más választásuk nem lévén – hacsak a börtönt, a nélkülözést, jó eséllyel a megöletést nem tartjuk annak –, Lengyelországban vagy a nyugati világ valamely hideg és reménytelen, de többé-kevésbé biztonságos pontján morzsolják napjaikat. Már az is csoda volt, hogy ezen a választáson milyen népes számban, s milyen szervezetten álltak fel a Lukasenkóval szembeni jelöltek. Mindazonáltal abban erősen reménykedhetünk, hogy Lukasenko ezúttal nem fogja megöletni politikai ellenfeleit, mint Kádár tette Nagy Imrével és társaival. A demokratikus Litvánia vagy akár a belarusz demokratikus mozgalmakkal zsigerből, kormányfüggetlenül szolidáris Lengyelország persze nem Tito erkölcseit követi, így Tyihanovszkaját és társait nem fogják kiadni Minszknek, ha kérnék sem: de a választást követő tömegmegmozdulások nyomán épp elegen vannak Lukasenko keze ügyében, vagy akár tömlöceiben ahhoz, hogy a legszigorúbb és legszélesebb megtorlást se tartsuk elképzelhetetlennek. Végül is Tyihanovszkaját ilyesfajta fenyegetéssel bírhatták távozásra. Amikor hétfőn bement a minszki Központi Választási Bizottság épületébe, panaszának benyújtása után a helyi KGB pribékjei vették körbe. Hét óra múlva adott magáról először életjelet, majd másnap, kedd reggel már azt tudtuk meg, hogy Litvánia védelmét élvezi, s ekkor két videóüzenetben is az ellenállás beszüntetésére szólított fel. Az egyiket még a KVB épületében vehették fel – s hogy milyen fenyegetésekkel bírták rá a forradalom lefújására, csak találgathatjuk.
Szvetlana Tyihanovszkaja tehát nem lesz Nagy Imre – és bárcsak ugyanígy sántítana a másik analízisünk is, amely a békés belarusz forradalom nemzetközi kontextusát firtatja.
Az elmúlt két napban az Európai Unió hallgatása fülsiketítő volt. Vagy inkább hónapokban. Miközben nyilvánvaló kellett hogy legyen mindenki előtt, aki valaha hallott Belaruszról harangozni, hogy Lukasenko ordenáré, minden eddiginél monstruózusabb választási csalás árán tarthatja csak meg a hatalmát, és az ellenzéki jelölteket és aktivistákat sorra csukta le, Brüsszel a fülét-farkát behúzta. Nemzetközi választási megfigyelők delegálása, vagy uram bocsá’ az ellenzék bármilyen támogatása szóba sem jött. Az unió 2016-tól fokozatosan feloldotta a belarusz hatalmi elit ellen hozott szankciókat, a policy az volt, ha volt egyáltalán, hogy próbáljuk Lukasenkót magunkhoz édesgetni, de legalább elég cupákot dobni elé ahhoz, hogy távol tartsa magát Putyintól, hovatovább fel is bosszantsa néha. (E dinamikáról, a Lukasenko és Putyin közti nyalomaszádról, s egyáltalán, a lukasenkói Belarusz viselt dolgairól remek cikket olvashatnak ebben az újságban pár oldallal odébb.) Érdekesség, hogy ezt utoljára a mi fiunk vázolhatta Lukasenkónak: hogy miért s kinek a megbízásából, netán a saját szakállára-e, nem tudjuk, de Orbán bő két hónapja vendégeskedett Lukasenkónál. A találkozó után Orbán Belarusz európai partnerségét, sőt, NATO-kapcsolatfelvételét hangsúlyozta – s ez körülbelül megegyezhetett az unió általános politikájával is. Vagy legalábbis azzal a valamivel, amivel e politika hiányát, a totális beleszarást leplezni próbálták. A nemtörődömséget. Talán az volt gondolva, hogy ha túlságosan piszkálják Lukasenkót, akkor mégiscsak átadja magát és országát Putyinnak – és különben is, a szankciók fokozatos feloldása fejében Minszk valóban politikai foglyok százait engedte szabadon. És mert számos okból maga Putyin sem kapkodott Belaruszért, inkább kiegyeztek döntetlenben. Belarusz nem csúszik se keletre, se nyugatra, a NATO például szóba sem jön – és a remi szavatolója Lukasenko volt. Kinek hiányzik még egy Ukrajna? Na ugye.
Ha most azt mondanánk, hogy ez az állás az augusztus 9-i választás és az azt követő, s ezen órákban is zajló véres represszió után a nyugati demokratikus világ, közelebbről az EU vezető politikusai számára tarthatatlanná vált, akkor magunkat csapnánk be. Sajnos a helyzet éppenséggel az, hogy az ellenzék győzelme mindezek után még veszélyesebbnek tűnhet fel az EU számára – azt gondolhatnák, hogy Lukasenko bukása és bármilyen demokratikus alternatíva kisvártatva Putyin politikai, sőt, akár katonai hatalomátvételét provokálná ki, a Szozs folyón átkelő orosz tankokat Gomel felé és tovább, a nagyvárosok pacifikálását, majd egy igazi bábkormány trónra emelését. És az is biztos, hogy nem csak a nyugati hatalmak érdeke lenne Lukasenko uralmának stabilizációja. Hiszen Belarusz az utolsó előtti posztszovjet állam Európában, ahol egyszemélyi, autoriter, nagyrészt az erőszakszervezetekre támaszkodó és gazdaságilag kiúttalan rezsim fungál (oké, Bakut odaátra számoljuk). A belarusz tömegmozgalmak ereje nyilván gondolkodóba ejti Putyint is, és ezek nem lehetnek kellemes gondolatok. A Habarovszkban, a világ másik végében ellene tiltakozó helyi tömegek például siettek kifejezni szolidaritásukat a minszki tüntetőkkel.
Mindezzel azt szerettük volna csak mondani, hogy Belarusz demokratizálódásához az úgynevezett reálpolitikát űző, potens játékosoknak egyáltalán nem fűződik közvetlen érdekük, sőt, inkább ellenérdekeltek benne. S ha senki külső hatalom nem fékezi meg a tébolyodott tábornokot…? Maradna még az a lehetőség, hogy a tüntetések, az utcára vonuló százezrek valahogy, ki tudja, hogy, kivívják szabadságukat – szemben a tökéletesen kiképzett, a hatalomhoz vakon hű, jól felszerelt, különleges katonai alakulatokkal. A 21. század háborúja zajlik a szemünk előtt, amit egy őrült zsarnok, ki tudja, milyen, hogyan felfogott magasabb célért a saját fegyvertelen népe ellen vív. Eddig hivatalosan egyetlen halálesetről tudunk, de az áldozatok száma ennél valószínűleg nagyobb. A rendőri-katonai erőszak nyomán folyamatosan nő a sebesültek száma, miként a börtönbe vetetteké is. A random letartóztatottakat sokszorosan túlzsúfolt cellákban tartják fogva, hogy esélyük se legyen nem elkapni a koronavírust. Közben Lukasenko lecsapta az országban az internetet, és az újságírók amúgy is megkülönböztetett célpontok – holnaptól már ennyit sem fogunk tudni az eseményekről. Mennyi vér kell ahhoz, hogy Európa urai belássák: cselekedniük kell? Van-e olyan mese, amelyben jó véget ér ’56?
