Nem szavazta meg a parlamenti oppozíció a sürgősséget, és a népek majd őket hibáztatják a… tényleg, miért is? Az ún. nemzeti egység elmaradásáért? A hatékonyabb járványellenes föllépések elnapolásáért? Az indokolási szakasz itt kissé homályossá válik. De akkor az a múlt heti törvényjavaslat, amely a (részben ellenzéki) önkormányzatokat a (teljesen fideszes) megyei közgyűlések (értsd: Orbán Viktor) gyámsága alá helyezte volna – voltaképpen az is újabb lélegzetelállító kommunikációs manőver volt? Hogy tudniillik Orbánék eleve azért dobták be, hogy visszavonhassák, és az emiatti nagy megkönnyebbülésben kisebb tiltakozást váltsanak ki a postafordultával elfogadott kivéreztetési rendeletek…?
Lehet. De lehet, hogy egyszerűbb a megfejtés. Miután a kétharmados fideszes többség gyakorlatilag korlátlan hatalommal ruházta fel, Orbán Viktor 24 órát sem bírt ki, hogy az októberi önkormányzati vereségeiért ne álljon bosszút. Szigorúan törvényes keretek között! A végül visszavont beterjesztés az őszi választási eredményeket írta volna felül – és ilyesfajta revíziót, ugyancsak a veszélyhelyzet kínálta sanszot kihasználva, elvégzett már néhány olyan fideszes polgármester is, aki októberben, bár megnyerte a polgármester-választást, ellenzéki testületi többséget kapott a nyakába. Jut eszünkbe, a választások nyomán kialakult politikai viszonyok megváltoztatását, főleg ha ehhez a hadsereg bevetése, vagy legalább a vele való fenyegetés is szükséges, a vonatkozó szakirodalom leginkább az „államcsíny” kifejezéssel írja le.
De ha államcsíny nem volt is, az első körben Orbán arra a szférára akarta kiterjeszteni kontrollját, amelynek jelentékeny része tavaly politikailag nem egyszerűen függetlenedett a NER-től, hanem a NER ellenében határozza meg önmagát. Az első kísérlettől paradox módon leginkább saját, fideszes polgármesterei tántoríthatták el, akiknek saját erőből és sok munkával megszerzett pozíciójukat és hatalmukat a megyei közgyűlésekbe rekkentett – és persze ugyancsak fideszes – lúzerek javára kellett volna feladniuk. Ám a második körben – az önkormányzatokat financiálisan sújtó rendelkezésekkel – ugyanez történik: csak éppen ezek az eleinte még szabódó fideszes polgármesterek kaphattak valaminő garanciát arra, hogy nekik biztosan jut majd elég pénz és hatalom így is. Számtalanszor láttunk ilyesmit az elmúlt harminc évben: Orbán kreatívan, ügyesen sakkozik az embereivel a saját hatalmának megszilárdításáért.
Csakhogy itt az olajozott, jól begyakorolt kamarillapolitikánál nagyobb igényeket támaszt a járvány. Egyszerre szakadt az országra az egészségügyi krízishelyzet (s bár a rendszer 1990 óta a politika mostohagyereke, a normális betegellátást is veszélyeztető pénzügyi, személyi és strukturális meggyöngülése az utóbbi tíz év terméke), és a minden eddiginél mélyebbnek tűnő gazdasági, társadalmi válság. Abban, hogy a járvánnyal és a következményeivel rosszul irányított egészségügynek, rendkívül sérülékeny gazdaságnak és szétzilált, nem kis részében nélkülözéssel, sőt éhezéssel sújtott társadalomnak kell szembenéznie, a jelenlegi államnak, és az állam korlátlan urának mindenkinél nagyobb a felelőssége.
Végső soron tehát Orbánnak szüksége is van a „zseniális” kommunikációs trükkökre meg a „csapdákra”; a valóság – a sok esetben védőfelszerelés nélkül vagy csak minimális védelemmel dolgozó kórházi személyzet, a kétségbeesés szélére sodródó tízezrek, az önkormányzatok, és ily módon a települések lakosainak az ellehetetlenítése – elé egyszerűen muszáj paravánt állítania. A legyőzhetetlen hadvezérbe, a vezénylő tábornokba vetett vakhitet óvni, ápolni kell. De ha csak arra gondolunk, hogy az információáramlás erőteljes kormányzati blokkolása miatt egyre több fideszes polgármester is inkább már saját hatáskörben igyekszik tájékoztatni a polgárokat a tényleges helyzetről, akkor ez a szemfényvesztés nem tarthat ki sokáig.
