A szerk.

Legfeljebb majd zavarják

A szerk.

„A magyar járványügyi viszonyokat, azoknak a kezelését pedig bízzák a magyar hatóságokra” – üzente az „Operatív Törzs” hétfői sajtótájékoztatójáról a The New York Timesnak a magyar járványharcok 2. számú arca, Müller Cecília tiszti főorvos.

Tette mindezt azért, mert nevezett lap a magyarországi járványkezelésről közölt cikket, amelyben egyebek mellett a WHO helyi képviselőjének, Ledia Lazerinek diplomáciai táviratára hivatkozva fogalmaztak meg kritikai észrevételeket az illetékes hatóságok működésével kapcsolatban. Mindez annyira felpaprikázta a tiszti főorvost, hogy gyakorlatilag hazugsággal vádolta a lapot, persze nem kimondva, hanem mintegy mandinerből, amikor úgy fogalmazott, hogy „nagyon nehéz azt elhinnem, hogy bármi olyan nyilatkozatot tett volna (ti. Lazeri), ami nem fedi a valóságot, ami nem a magyarországi viszonyoknak megfelelő állapotot tükröz”. Vagyis a NYT hazudik, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert Müller sem mondja, „mondhatnám, de nem mondom, hogy a New York Timesnak nagyon sok dolga lehet most otthon. Én azt gondolom, hogy New Yorkban van most éppen elég probléma ahhoz, hogy azzal tudjanak foglalkozni”. Elég nehéz feladat értelmet keresni e szavak magyarra emlékeztető egymásutániságában, de szerencsére a valamilyen félreértés miatt Magyar Nemzet név alatt megjelenő kormányzati kisokosnak sikerült. Azt írják: „bár ki nem mondta, aki ért magyarul, tudja, hogy nagyon visszafogott és méltóságteljes válaszával csendben »leféknyúzozta« a nagy múltú amerikai lapot.” Márpedig ha ők is így látják, teljes a nemzeti konszenzus a tárgyban, lehazugozta őket, és kész.

Nem is lenne ezzel olyan nagy baj, a NYT is simán írhat hülyeségeket, tévedhet, s a többi, bár ha feszt hazudoznának, aligha értek volna meg olyan nagy múltat, melyet még a Magyar Nemzet is elismer.

Sokkal inkább az a baj Müller szpícsével, hogy semmi mást nem akar, mint hozni a kötelezőt: bemondani az elvártat, és megúszni a dolog tartalmi részét. Az a baj ezzel a szöveggel, hogy túl sok van belőle. Ha felütjük a kormánypárti sajtót, mindennapra jut több is: ez hazudott Magyarországról, az hazudott Magyarországról, ez bukott le, az bukott le. De ez még hagyján, a kormányzati sajtó helyzeténél fogva kénytelen kompenzálni és túlteljesíteni – de így van ezzel maga a kormány is. Már ha elfogadjuk a kormány szavának a szóvivője szavait. Kovács Zoltán ugyanis mást sem csinál: amikor nem a hazai ellenzéki sajtót osztja ki, akkor olvasói levelek tömegében lobbantja a számos nagy tekintélyű nemzetközi sajtóorgánum szemére, hogy hát megint hazudtatok Magyarországról, csibészek! Írt ő már a The Washington Postnak a CEU ügyében (dehogy lehetetlenítjük el a működését), a The Economistnak (ne tessék már bántani Orbán Viktort), vagy épp a Politicónak (minden oké az ’56-os megemlékezésekkel, ne üssék bele az orrukat), s nyilván sorolhatnánk még munkáslevelezői produktumait a lap aljáig, de darabonként nem annyira érdekes a dolog, csak egészében. Az tudniillik, hogy Magyarországon kormányzati politika az, hogy a nyugati sajtó hazudik.

Ezt pedig már átéltük egyszer, huzamosabb időn keresztül. Ugyanezt nyomatta ugyanis, ugyanilyen tele szájjal a Rákosi- és az érett Kádár-rendszer is. A nyugati sajtó hazudik. Aztán kiderült, hogy nem hazudott. Most kábé ugyanitt tartunk. Nyáron elindul újra a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása, az adót az Egyesült Államok továbbra is ugyanazért működteti, amiért anno: ott sugároz, ahol nem biztosított a teljes körű sajtószabadság. A fentiek fényében bátran fogadnánk rá egy kisebb összeggel, hogy zavarni fogják az adást. Kovács Zoltán kiáll Lakihegyre berregni.

 

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.