A szerk.

Rippl és a maffiózók

A szerk.

Vigye! Vigye, ne is lássuk! Csomagolják neki barna csomagolópapírba, celofánba, selyembe-bársonyba. Kössék át cukorspárgával, arany vagy nemzetiszín szalaggal, pántlikával. Nyomják a sofőr vagy gorilla hóna alá, aztán uzsgyi, fussanak vele hazáig, meg se álljanak a Sándor-palotáig.

Ott tegye fel a falra, jobbra vagy balra, hogy láthassa a nap huszonnégy órájában, hogy láthassa mindenki, aki megfordul arra; minden kedves vendég nézhessen nagyot, ilyen is van ám, a secrétaire fölött pont jó lesz, szépen mutatnak együtt, ahogy a fény hull reá. Satöbbi, satöbbi. Vigye! Mármint elnökné asszonyság a Rippl-Rónai-festményt, amelyet oly kecsesen és kegyesen kiválasztott polgármester úr szíves segedelmével. Vigye. Tök mindegy. Mindenkinek. De nekik biztosan. Sem előrébb, sem hátrébb nem megy általa (a vitel, a szerzés által) a világ. Senki nem lesz sem szebb, sem okosabb általa. S még csak hiányozni sem fog különösebben senkinek az a kép, akinek mégis, az pontosan tud mindent, ha csak a kép hűlt helyét nézi, akkor is. Mindenki marad, aki volt: ugyanaz az ember. Ugyanaz a nívó. Az elnök a nagy műélvezet után is simán ki fogja húzni reggelre nyilatkozatából az orosz szót, s utána majd ugyancsak az eddigi lendülettel keni az egészet valamelyik szolgájára (vagy keneti egyik szolgájával a másik szolgájára). S ugyanarra az orrára koppint ugyanaz a főnöke. A kihúzó kéz legyen bárkié, a szellem saját és elpusztíthatatlan, nincs az a Rippl, amellyel gyógyítani lehetne. A borsófőzelék és a többi, az aláírás, a pecsét is ugyanaz marad, a papíron és az ingen is.

A művészetet azért találta ki magának az emberiség, merő illúzió persze, hogy élvezetétől nemesedjen a lélek, táguljon a szemhatár, nyíljon az elme. A kaposvári vásár pedig a művészet tökéletes kudarca.

Szóval, csak vigye nyugodtan. Különben is jár neki. Benne van a törvényben. S tudja is jól, ahogy tudjuk mi is, hogy benne, tényleg viheti – ja persze, csak kölcsönbe. Meglátjuk. De ha már nála van, s nézi, mutogatja napestig, a következőt pedig a Louvre vagy Prado kincseiből hozatja haza a szebbikből a pénzünkön, akkor sem változik semmi. Nada. A vásár, a szerzés, a válogatás a kendermagban, a gondolkodás a törvény betűjéről és szelleméről pont ugyanúgy zajlik majd legközelebb is, mint Kaposváron. Beöltözik (kiöltözik) hozzá, „lemegy”, polgármester úr fényesre nyalja a padlót, gusztál, visz. Mert a törvény ezt neki biztosítja, ez jár neki, jussa van rá (a jussolás amúgy is erős családi hagyomány arrafelé).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.